AJTK KÖNYVAJÁNLÓ
ZBIGNIEW BRZEZINSKI, BRENT SCOWCROFT
AMERIKA ÉS A VILÁG

Készítette: Pálmai Zsolt, a Tudásközpont nemzetközi kapcsolatok referense
2020. szeptember  5.

Néhány dolog, amiről nem esik szó a Zbigniew Brzezinski és Brent Scowcroft korábbi nemzetbiztonsági tanácsadók David Ignatius újságíró által moderált beszélgetéseiben: az Iszlám Állam, a Krím-félsziget orosz annektálása, Hszi Csin-ping felemelkedése és a kínai Övezet és Út kezdeményezés, Brexit. Ez persze nem mulasztás a részükről, hanem annak a következménye, hogy az „Amerika és a világ” anyagát adó eszmecserékre 2008 tavaszán került sor. Ennek megfelelően a könyvben nem csak két kiemelkedő amerikai külpolitikai gondolkodó nézeteit láthatjuk ütközni, hanem markánsan korábbi szakaszukban ismerhetünk meg olyan folyamatokat, amelyek mára a nemzetközi kapcsolatok legmeghatározóbb fejleményeivé értek.

A némileg szokatlan formátum másik jelentős erénye, hogy roppant könnyen olvasható, anélkül, hogy leegyszerűsítő lenne. Brzezinski és Scowcroft (vagy ahogy a könyvben megismerjük őket: Zbig és Brent) egymással és Ignatiusszel egyaránt oldott, baráti hangnemben fogalmaznak, előre bekészített kiselőadások helyett érdemben reagálnak egymás felvetéseire. Ignatius mindvégig oda is figyel rá, hogy ez így legyen, melynek köszönhetően a két elemző úgy feszül több ponton egymásnak, hogy a végeredmény kategóriákkal több szakmai tanulsággal bír, mint a kamerák előtt zajló demokrata-republikánus viták. Noha a könyv születése előtt pár évvel a két korábbi elnöki tanácsadó azzal hívta fel magára a figyelmet, hogy a háborús hevület közepette, a Fehér Ház ellenében Irak megtámadása ellen szólaltak fel, az onnan való kivonulás részleteiben már eltér a véleményük, ahogy többek között az Iránnal folytatandó diplomácia terén is.

A két főszereplő már azzal is felülemelkedik a konfliktusfüggő politikai párbeszéden, hogy merőben eltérő hátterük ellenére számos kérdésben egyezik a kiindulópontjuk. Egyetértenek például abban, hogy az amerikai globális szerepvállalás hagyományos modelljei frissítésre szorulnak, és mindkettőjükön érződik a manapság talán régimódinak számító amerikai kivételesség- és küldetéstudat. Emellett mindketten a külpolitikai realizmus ideológiailag higgadtabb irányából közelítenek a felvetett témák felé, így súrlódásaik arra is alkalmassá teszik a kötetet, hogy egy sor eseten keresztül megvilágítsa, mi minden fér be e külpolitikai iskola viszonylag széles ernyője alá.

2008-ban, az ifjabbik Bush elnök iraki háborúja idején érthető módon kiemelt szerep jut a Közel-Kelet kérdéseinek, de a beszélgetések az Egyesült Államok minden jelentős szövetségesét és (potenciális) riválisát érintik. Bárhol is járjon azonban a beszélgetés, a legalapvetőbb kérdés mindig az, hogy magára maradt szuperhatalomként Amerika mihez kezdjen a világgal most, hogy minden más országnál nagyobb befolyása van rá. Mindkét korábbi nemzetbiztonsági tanácsadó életében és karrierjében meghatározó fordulat volt a Hidegháború lezárása, ami az amerikai modell sikerén túl a hosszú évek során felhalmozott külpolitikai eszköztár jelentős részének gyakorlatilag azonnali elavulását is hozta. Ahogy Scowcroft fogalmaz egy ponton: „Elfelejtettük, hogy nincs gyakorlatunk a világ vezetésében”. A két elemző alapból is hajlik az önkritikára és mellőzi az arroganciát, a beszélgetős-vitatkozós formátum pedig erre építve segíti elő, hogy a hasonló kételyek és esendőségek a felszínre kerülnek. Az elmúlt tizenkét év távlatából különösen felértékelődik, hogy a kötet a magabiztos megfejtések helyett a megalapozott találgatást részesíti előnyben.

Mai szemmel idejétmúltnak tűnhet például a felek Kínával szembeni optimizmusa (ismét: az amerikai kiváltság- és küldetéstudat szemszögéből), de a külpolitikát a Brzezinskire és Scowcroftra jellemző alázattal vizsgáló olvasó számára az ilyen részek ugyanolyan értékesek lesznek, mint az azóta profetikusnak bizonyult okfejtések. A könyv tehát sokkal több, mint korának lenyomata. Leírja, hol tartott a világ amerikai szemszögből egy bő évtizeddel ezelőtt, de ami még fontosabb, megmutatja, hogy a huszadik század két nagy külpolitikacsinálója hogyan látta saját stratégiai eszköztáruk helyét egy már most távolinak tűnő évtized végén.