A Berlin–Párizs-tengely

2020 03 | Szénási Dorottya | EU-V4 iroda | Kül- és biztonságpolitika

A brexitet követő, kihívásokban gazdag időszakban két elszánt politikus igyekszik a maga javára fordítani az Európai Unióban kialakult helyzetet: Angela Merkel német kancellár és Emmanuel Macron francia miniszterelnök. Mindketten lehetőséget látnak ugyanis saját politikai befolyásuk megerősítésére az új, Egyesült Királyság nélküli Unión belül.

 

Merkel ugyan nem tartja drámainak a brexitet, de vajon meddig van még abban a helyzetben, hogy jelentős beleszólást élvez az új, huszonhét partnerállamúra csökkent Európa vezetésébe? A politikus 2018 decemberében ugyanis bejelentette, hogy távozik a CDU éléről, és a szövetségi kancellári tisztségért sem kíván újra harcba szállni jelenlegi mandátumának 2021-ben esedékes lejáratát követően. Közben azonban újabb lehetőséget kapott, hogy nyomot hagyhasson Európa jövőjén. Bár csak véletlen egybeesés, de a rotációs rendszerben tizenhárom év után most újra Németországra esik az Európai Unió Tanácsának elnöklete, és biztosak lehetünk benne: ez a véletlen Merkel számára mindenképpen előnyös helyzetet teremt.

Németország Európában betölteni szándékozott vezető szerepét azonban megkérdőjelezik a Berlintől kilencszáz kilométerre fekvő párizsi Elysée-palota irodájában megfogalmazott francia elképzelések.

A német kancellár francia államfővel ápolt kapcsolata nem mentes a feszültségektől. Ez már akkor világossá vált, amikor Merkel elutasítóan reagált Macron NATO-val kapcsolatos bírálataira. Egy évvel ezelőtt pedig Macron sértette meg Merkelt, amikor tüntetőleg visszamondta a müncheni biztonsági konferencián való részvételét, hogy gesztusával kimutassa: Brüsszel álláspontját támogatja a német–orosz Északi Áramlat 2 tengeralatti földgázvezetékkel kapcsolatos vitában. A német kormány csalódottságának adott hangot az uniós bővítési tárgyalások Észak-Makedóniával és Albániával való megkezdése ellen emelt francia vétó miatt is. Merkel szerint kollégája akadályozza az Európai Unió fejlődését, és ezáltal kockára teszi annak kiszámíthatóságát és megbízhatóságát. A két politikus elképzelései az EU-s pénzügyi kerettervvel kapcsolatban is eltérőek: míg Macron egyszerűsítette a francia foglalkoztatási törvényt, enyhítette azok bürokratikus korlátait, és szigorította a munkanélküli ellátást, a német vezetőség csak az euróövezet minimális, kozmetikai módosításait fogadta el. Habár az uniós védelempolitika terén nagy egyetértés figyelhető meg köztük, arról, hogy azt miként kellene megvalósítani, a két országnak nincs tisztázott, közösen elfogadott koncepciója.

Adott tehát két befolyásos, a saját igaza felől teljesen biztos európai vezető, akiknek alapvetően eltérő elképzeléseik vannak az EU integrációjáról és jövőjéről. Ugyanakkor mindketten tisztában vannak vele, nincs alternatívája annak, hogy megtalálják az Európai Unión belüli együttműködés lehetőségeit.

Merkel és Macron – van köztük némi feszültség

Forrás: Frederic Legrand - COMEO/Shutterstock

 

Emmanuel Macron állítása szerint a brexit „természetesen nem kívánt jelenség”, azonban nem kesereg rajta sokat, sőt nézőpontja szerint „Charles de Gaulle-nak volt igaza a britek beemelését illetően – kár volt, többet ártanak, mint használnak.”

Brüsszelben aztán német oldalról meg is kapta a vádat, hogy úgy viselkedik, mint az általa felemlegetett Charles de Gaulle, aki az 1960-as években kétszer is megvétózta, hogy Nagy-Britannia csatlakozni tudjon az Európai Gazdasági Közösséghez. Francia elnökként De Gaulle meggyőződéssel vallotta, hogy csatlakozásukkal túlságosan megerősödne a britek – és ezáltal az amerikaiak – EGK-ra gyakorolt befolyása. Elutasító döntése nyomán Nagy-Britannia végül csak közel egy évtizeddel később válhatott az egységes Európa részévé. Azt is érdemes ugyanakkor látni, hogy az egykori NSZK csatlakozását sem szimpátiából támogatták az alapító államok, hanem azért, mert nem sokkal a háború után még igen erős volt a körükben a félelem attól, hogy a németek esetleg újból megerősödhetnek, és így a kezdetben inkább gazdasági, mintsem politikai szövetséget jelentő tagság révén kívánták kontroll alatt tartani a nyugatnémet fegyvergyártást és az ország gazdasági növekedésének ütemét.

1963. január 22-én Franciaország és a Német Szövetségi Köztársaság között létrejött az Elysée-szerződés: ezzel Charles de Gaulle és Konrad Adenauer a német és a francia államok közötti több évszázadon átívelő rivalizálását kívánta lezárni. A szerződés a két ország vezetői számára rendszeres találkozókat írt elő, közös ügyként nevesítette a külügyet, a honvédelmet, és az oktatást, valamint meghatározta a két nemzet közötti ifjúsági csereprogramok feltételeit.

Charles de Gaulle és Konrad Adenauer

Forrás:Wikimedia Commons (Bundesarchiv), szerző: Ludwig Wegmann, licenc: CC BY-SA 3.0 DE

 

A múltban megszakadt egykori párbeszéd folytatásaként 2019. január 22-én Emmanuel Macron és Angela Merkel egy új francia–német együttműködési és integrációs szerződést írt alá. Az aacheni szerződés lényegében az Elysée-szerződés megerősítése, és célja hogy előkészítse a két állam 21. századi kihívásokkal szembeni hatékony együttműködését.

Az Európával kapcsolatos francia politika fő mozgatórugójának az unión belüli integráció mélyítését tekinthetjük. A cél a beruházások, az adók és az államadósságok közösségi szintre emelése lenne. Bár ezt senki nem mondja ki ilyen nyíltan, francia szempontból ez tulajdonképpen azt jelentené, hogy a németek gazdasági erejét használnák fel a kontinens relevánssá tétele érdekében. Korábban már François Mitterrand is ezt akarta elérni, amikor a német újraegyesítéshez történő hozzájárulását attól tette függővé, hogy Helmut Kohl hajlandó-e a német márkát az euróval felváltani. Mitterrand 1991-ben azt is szorgalmazta, hogy jöjjön létre egy Németországból, Franciaországból és Lengyelországból álló államközi konzultációs formátum, a weimari háromszög. A háromoldalú konstrukció kialakításával a háborús veterán Mitterandnak mindenekelőtt az volt a célja, hogy az újdonsült egyesült Németországot emlékeztesse geostratégiai helyzetére. Macron most, a brexit után újra aktivizálná ezt a weimari formátumot: megígérte, hogy a jövőben az EU csúcstalálkozói előtt egyeztet a visegrádi országok (Lengyelország, Magyarország, Cseh Köztársaság, Szlovákia) kormányfőivel. Ugyanakkor Lengyelország és Magyarország politikai támogatására se a pénzügyek se a migrációs politika közösségi szintre emelésében nem számíthat. A brexit nyilvánvalóan arra készteti a francia államfőt, hogy – különösen Németország keleti oldaláról – új partnerek után nézzen az EU tagállamainak – az elmúlt években a francia politika által némileg mellőzött – politikai erői között. A francia elnök mindenesetre élni szeretne a brexit jelentette egyedi lehetőséggel. Ehhez Berlin válaszának függvényében kedvező lehet az időzítés, azonban Macront sürgeti az idő, mivel még a 2022-es elnökválasztás előtt eredményekkel kell szolgálnia, hogy a megoldatlan belpoltikai kérdéseket külpolitikai sikerekkel kompenzálja.

A fentiek alapján nyitott kérdés még, hogy a brit kihátrálás valóban összekovácsolja-e a németeket és a franciákat. A két államfő jelenlegi belpolitikai helyzetét tekintve az együttműködés kialakítása mindékét fél számára előnyös lehet. Hosszú távon azonban a brexit sejthetően inkább fokozni fogja a Berlin és Párizs közti feszültséget, hiszen mindkét ország vezető szerepet szán magának az angolok távozását követően átformálódó uniós politika színterén.