A Nyugat-Balkán euroatlanti integrációja – valóság vagy illúzió?

2019 11 | Darkó Tünde | EU-V4 iroda | Kül- és biztonságpolitika

A közelmúlt eseményei azt mutatják, a nyugat-balkáni országok EU-s csatlakozása az unió állam- és kormányfői között zajló hatalmi játszmák egyik központi kérdését képezi. Az Észak-Macedónia és Albánia csatlakozási tárgyalásának megnyitásával szemben vétóval élő francia álláspont elvezetett a belépési folyamatot hét lépcsőssé tenni kívánó nem hivatalos reformtervezet közzétételéhez. A Macron francia elnök által meghatározott területek magukban foglalják a jogállamiságot és az alapvető jogokat, az oktatást és a kutatást, a foglalkoztatást és a szociális ügyeket, a pénzügyeket, az egységes piacot, a mezőgazdaságot és a halászatot, a külügyeket és több más hasonló kérdést is. Mindez arra enged következtetni, hogy az eddig elvárttól eltérő hozzáállás szükséges a Nyugat-Balkánon belüli viszonyok javításához, a csatlakozáshoz pedig még nem jött el a megfelelő pillanat. Vagy talán nem is létezik ilyen „megfelelő pillanat”?

 

A különböző államok egyetlen közös irányítási rendszerbe való integrációja mindig is az európai és a transzatlanti stratégiai együttműködés alapját képezte. Habár az integráció véghezvitele örökös kihívást jelent, azt sem szabad elfelejtenünk, hogy az máig a béke és a biztonság biztosításának alapvető eszköze a nemzetközi kapcsolatok arénájában.

Korábban mind a NATO-tagság, mind pedig a közös európai projektben való részvétel rendkívüli jelentőséggel bírt az EU-s terminológiával újnak nevezett tagállamok, így például a visegrádi négyek esetében. Éppen ezért joggal feltételezhetnénk, hogy a fenti két törekvés a Nyugat-Balkán országainak esetében is kéz a kézben jár. Míg a régió összes országának egyértelmű szándéka, hogy csatlakozzon az Európai Unióhoz, a NATO-tagság már sokkal jobban megosztja a térség államait. Egy dolog azonban biztos: 2003 után mindkét fél kölcsönösen megerősítette, hogy melyek az EU és a NATO által támogatott, a biztonságos és stabil jövő garantálásához szükséges – a két szervezet Nyugat-Balkán számára kialakított összehangolt keretmegállapodásában pontosabban megnevezett – kulcsfontosságú területek. Ezek olyan különböző politikai feltételekhez kötődnek, mint a demokrácia és a jogállamiság megteremtése, támogatása, illetve megszilárdítása érdekében a korrupció ellen folytatott küzdelem, a pluralizmus és a demokratikus irányítás megteremtése, a civil társadalommal szemben kevésbé ellenséges környezet, illetve a független igazságszolgáltatás kialakítása, valamint a terrorizmus és a szervezett bűnözés elleni fellépés. Emellett ösztönözték a jogállamiság kialakítását és a demokratikus működés ügyének előmozdítását is. Az integráció folyamata ennek ellenére csak hosszú távon zárul majd le, mivel a tagállamok között nincs megegyezés a régi politikai struktúrák szabályozásának, illetve az újak felépítésének üteméről és intenzitásáról.

 

Az Unió balkáni bővítése

Forrás: Wikipedia, szerző: Jlogan, licenc: CC BY-SA 4.0

 

„Az ügyre vissza kell térni”

2003-ban a Szalonikiben megrendezett EU–Nyugat-Balkán csúcstalálkozón a legfontosabb EU-s intézmények és az uniós államfők először foglaltak állást a nyugat-balkáni térség számára kínált európai perspektívával kapcsolatban. A Nyugat-Balkánra vonatkozó európai stratégia keretében 2018-ban az Európai Bizottság újfent megerősítette, célja az integrációnak a teljes kontinensre való kiterjesztése. Ezt követően a szófiai csúcstalálkozó során is újra hangsúlyozták, a Bizottság a nyugat-balkáni régió egészében támogatja a bővítést. Ha a Bizottság végrehajtó szerepéből indulunk ki, akkor a fentiek alapján akár azt is feltételezhetnénk, hogy a tagjelölt országokkal folytatott csatlakozási tárgyalások elkezdése, illetve lezárása nemzetek feletti szinten, a központi intézmények irányítása mellett zajlik. Ezzel szemben a döntési jog valójában minden egyes uniós kormány-, illetve államfőt megillet.

Az Európai Tanács legutóbbi határozata arról árulkodik, hogy az európai vezetők Albánia és Észak-Macedónia esetében nem tudtak egyhangú döntésre jutni a bővítési folyamattal kapcsolatban. Emmanuel Macron kijelenttette: a jelenlegi bővítési struktúra keretei között nincs szükség arra, hogy az Unió akár Albániával, akár Észak-Macedóniával megkezdje a csatlakozási tárgyalásokat. Álláspontja szerint jelenleg sokkal fontosabb lenne magának az eljárásnak a megreformálása. A tárgyalások megkezdése helyett ő inkább a közös EU-bővítési stratégiát helyezné teljesen új alapokra a régió átalakulásának segítése érdekében.

Ahogy azt az Európai Tanács hivatalos határozatában is megfogalmazták, az EU-s vezetők arról állapodtak meg, hogy a bővítés ügyére még a 2020 májusában Zágrábban tartandó EU–Nyugat Balkán csúcstalálkozó előtt vissza kell térniük. Macronnal ellentétben több politikus, így például a német kancellár asszony, Angela Merkel és Jean-Claude Junker, az Európai Bizottság elnöke is hangot adott az egyhangú döntés elmaradása miatt érzett csalódottságának. Kérdés ugyanakkor, hogy mi lehet a döntés hosszú távú üzenete. Albánia és Észak-Macedónia továbbra is „várjon türelmetlenül”, ahogy azt Federica Mogherini, az EU külügyi és biztonságpolitikai főképviselője tanácsolta? Vagy inkább lépjenek tovább a saját elképzeléseik szerint a demokratikus fejlődés útján? Ezek a kérdések a tagjelölt országok helyzetére is hatással lehetnek majd. Ha a csatlakozási tárgyalások megnyitásában a folyamatos halasztások és a közös álláspont hiánya miatt nem lesz előrelépés, akkor a régió országai könnyen felhagyhatnak azzal, hogy az EU által megszabott politikai célok elérésére törekedjenek, és helyette saját – a nyugat-európai liberális nézőpontból szemlélve önkényuralmi jegyeket mutató – kormányzati rendszereikhez térhetnek vissza, illetve azokat erősíthetik meg, mivel nem érzik szükségét a további erőlködésnek, és nem kapnak egyértelmű visszajelzést az Unió irányából. Jó példája ennek az albán miniszterelnök nyilatkozta: szerinte a kormánya teljesítette a kötelezettségeit, így a fő problémát az jelenti, hogy az EU belső gondokkal küszködik.

Az is előfordulhat ugyanakkor, hogy a tagjelölt és a potenciális tagjelölt országok még jobban elköteleződnek az EU-s normák irányában. Ebben Észak-Macedónia példáját követnék, ahol a jelenlegi miniszterelnök lemondott, majd az átmeneti kormány felállítása után előrehozott választásokat írtak ki, mindezt annak érdekében, hogy az EU döntése nyomán még jobban megerősítsék az ország európai elköteleződését. A helyzet alaposabb vizsgálata arra is rávilágít, hogy mind Albánia, mind pedig Észak-Macedónia az EU keretei között képzeli el az ország jövőjét, és ezért továbbra sem kívánnak távozni uniós csatlakozási tárgyalások előszobájából. A csatlakozási eljárásra, annak folyamatára, illetve saját ebben játszott szerepükre és feladataikra vonatkozó álláspontjuk azonban a jövőben láthatólag inkább az érintett politikai szereplők akaratérvényesítő képességétől, nem pedig az egyes normák és feltételek aktuális állapotától válik függővé.

Észak-Macedónia leköszönő miniszterelnöke, Zoran Zaev még most is optimista az EU, illetve a hazája uniós partnerei által nyújtott segítséggel kapcsolatban

Forrás: Twitter

 

A politikai valóság

Egy dolog azonban biztosra vehető: a nyugat-balkáni csatlakozás folyamata megakadt. Úgy tűnik, a térség politikai viszonyainak megítélése egyre inkább egy olyan rendszer részévé válik, amelyet az érintett szereplők egymástól eltérő meggyőződések, elvárások és hangsúlyok mentén alakítanak nemcsak Észak-Macedónia és Albánia, hanem például Bosznia-Hercegovina és az ottani terrorizmus elleni harc tekintetében is.

Az is látható továbbá, hogy a Nyugat-Balkán számára kínált európai perspektíva nem összetartó, hanem megosztó erőként jelenik meg az EU tagállamai között, és a közösséget szupranacionális, vagyis nemzetek feletti, illetve intergovernmentális, vagyis a nemzetek közötti szinten egyaránt próbára teszi. A legfőbb kérdés jelenleg az, hogy a már az elvárások szerint megreformált belső viszonyoknak lehet-e pozitív, a folyamatot előre mozdító hatása az EU-n belüli politikai zavarok kezelése és a Von der Leyen-bizottság által előirányzott bővítési portfólió számára szabott célok teljesítése során, mivel az mind Észak-Macedónia, mind Albánia csatlakozási tárgyalásainak megnyitását támogatni kívánja.

Szintén érdemes tisztában lennünk a többi EU-tagságra törekvő nyugat-balkáni ország helyzetével is. Szerbia és Montenegró hivatalos tagjelölti státuszt élvez, míg Bosznia-Hercegovina és Koszovó „potenciális tagjelölt,” ám a három államon belüli, illetve a közöttük fennálló viszonyokat még mindig számos vita és konfliktus terheli, ez pedig a csatlakozásuk folyamatát is gátolja. Ott van például a Koszovó és Szerbia közötti megegyezés ügye, aminek része, hogy Szerbia nem ismeri el Koszovó függetlenségét, illetve hogy a Koszovóba importált szerb és bosnyák termékek árai jelentősen megemelkedtek az ország által kivetett tetemes mértékű vámok miatt. De említhetjük Bosznia esetét is, ahol a terrorizmus elleni harc a térség államainak egymás közötti kapcsolatát is érinti, ráadásul az EU-n belül is vitákat vált ki.

Mindez azt mutatja, a teljes folyamatot érdemesebb egy olyan többszereplős játszmaként felfogni, melynek kereteit sokkal inkább a politikai töltetű reakciók és a nemzeti érdekek, mint a közös küldetés tudata jelöli ki. Ez az, amit a megfelelő pillanatok és illúziók nélküli politikai valóságnak nevezhetünk.