Az euroatlanti együttműködés Achilles-sarka?

2019 11 | Braun András | Brüsszeli iroda | Kül- és biztonságpolitika

Az elmúlt évtizedek számos nehézsége ellenére a Nyugathoz való felzárkózás következtében a Balkán ma már semmiképp sem tekinthető Európa „lőporos hordójának”. De hol is tartanak pontosan az idetartozó országok az euroatlanti integrációs folyamatban, és mi akadályozza leginkább a csatlakozásukat?

 

Az 1990-es években történt gazdasági és politikai változások nemcsak Európa térképét rajzolták át, de egyben lehetőséget is kínáltak az egykori szocialista államok számára, hogy csatlakozzanak az euroatlanti integrációhoz. A közép-európai régió esetében az integrációs folyamat gyorsan lezajlott, és katalizátora volt a térségi regionális együttműködések kialakulásának. Ugyanez viszont a Balkán esetében már nem mondható el. A fegyveres harcokat követően is fennmaradó etnikai szembenállás máig komoly akadálya a térségbeli együttműködéseknek, ez pedig hátráltatja a Balkán uniós és NATO-csatlakozását is.

A kihívások ellenére azonban az eddigi eredményeknek köszönhetően a Balkán ma már semmiképp nem tekinthető Európa „lőporos hordójának”. De hol tartanak a térség államai az euroatlanti integrációs folyamatban, és mi akadályozza leginkább a csatlakozásukat? Írásom ezeket a kérdéseket igyekszik áttekinteni.

 

A Nyugat-Balkán a transzatlanti kapcsolatok vonzásában

A koszovói háborút követően az euroatlanti integráció két legfontosabb intézményi pillére, a NATO és az Európai Unió, tanulva a délszláv háborúk okozta sokkból, új stratégiát dolgozott ki a balkáni államok számára. Ennek a stratégiának az volt a lényege, hogy a regionális stabilizáción túlmenően a térség számára felajánlotta az euroatlanti csatlakozás perspektíváját is.

Az Európai Unió 2003 óta potenciális tagjelöltként tartja számon a nyugat-balkáni országokat, vagyis Szlovéniát leszámítva az egykori Jugoszlávia területén található államokat és Albániát. A térségből eddig egyedül Horvátország csatlakozott 2013-ban, a maradék hat ország pedig jelenleg is az európai integrációs folyamat különböző szakaszaiban van. A sort Montenegró és Szerbia vezetik, ők már az EU csatlakozási tárgyalásokat folytató tagjelöltjei. Őket követi a szintén hivatalos tagjelöltnek számító Albánia és Észak-Macedónia, ám ez a két állam eddig még nem nyithatta meg a csatlakozási fejezeteket. Az integrációs mezőny végén pedig Bosznia-Hercegovina és Koszovó kullog; ők uniós terminológiával élve az Európai Unió „potenciális” tagjelöltjei. A térség európaizációs folyamata tehát 2003-ban indult, és még jelenleg is tart, ebből pedig megállapítható: egy elhúzódó, ráadásul nyílt végű folyamattal állunk szemben.

 

 

Az Európai Unió várható bővítési területei (a kék a jelenlegi tagállamokat, a világoskék a tagjelölteket, a szürkéskék a potenciális tagjelölteket, a zöld pedig a lehetséges tagországokat jelöli)

Forrás: Wikimedia Commons, szerző: Kolja21, licenc: CC BY-SA 3.0

 

Az uniós csatlakozásnál egy fokkal könnyebb akadályt jelent a NATO-tagság elérése. A Nyugat-Balkán államai közül Horvátország és Albánia 2009-ben csatlakoztak a katonai szövetséghez, Montenegró pedig 2017-ben. Észak-Macedónia esetében jelenleg a csatlakozási protokoll ratifikációja zajlik. A maradék három országgal kapcsolatban elmondható: Koszovó az ország státuszának rendezéséig biztosan nem válhat a NATO tagjává, Szerbia pedig a katonai semlegesség jegyében nem kíván egyetlen szövetségi rendszernek sem tagja lenni. Némiképp bonyolultabb a helyzet Bosznia-Hercegovinában, ahol az ország két entitása közül a Boszniai-Hercegovinai Föderáció támogatja, a boszniai Szerb Köztársaság pedig ellenzi a szövetséghez való csatlakozást.

Ahogyan az már az előző bejegyzésemből is kiderült, a nemzetközi intézményeknek normatív szerepük ellátása mellett fontos feladatuk volt a regionális béke, valamint az intézmények építésében is. A NATO-nak elsősorban a békefenntartásban van szerepe, ezzel szemben az Európai Unió normatív hatalomként a demokrácia-, az intézmény-, kapacitás-, de helyenként még az államépítés során is asszisztenciát nyújt. A különböző polgári műveletekben az EU mellett az EBESZ-nek és az ENSZ-nek is komoly szerepe van a térségben. A sikeresnek, ám továbbra is illékonynak tűnő stabilizációt követően tehát a nemzetközi közösség ma már a Nyugat-Balkán EU- és NATO-integrációján is fáradozhat. A folyamat pozitív kimenetele azonban több tényezőtől is függ.

 

Változó transzatlanti kapcsolatok

Érdekes jelenség, hogy jelenleg sem a NATO, sem pedig az Európai Unió tagállamai között nincs világos egyetértés az együttműködés jövőjével kapcsolatban. Az európai integráció – vagyis az Európai Gazdasági Közösség és az Európai Unió – történetéből ismert, korábban is voltak már nézeteltérések a tagállamok és az intézmények között arról, hogy milyen úton folytatódjon, illetve hogyan mélyüljön tovább az integráció. Napjainkban ezek a kérdések már nemcsak szakpolitikai, hanem egyre inkább intézményi, bizonyos esetekben pedig magát az Uniót érintő alapvető értékekről szóló vitát is jelentenek. Ezek a belső konfliktusok a bővítés során hátráltató tényezőként jelentkeznek. Bár az úgynevezett „bővítési fáradtság” csak fokozatosan jelent meg a keleti bővítéseket követően, Macron francia elnök Albániával és Észak-Macedóniával szemben mutatott ellenállása ma már világosan jelzi, Franciaország addig nem támogatja a balkáni államok csatlakozási folyamatának megindulását, ameddig az Unió nem hajt végre belső intézményi reformokat. A macroni elutasítás azonban nemcsak az EU számára jelent hitelességi kockázatot, de félő, hogy a balkáni regionális kapcsolatokra is negatívan hat majd. Párizs ráadásul a csatlakozási tárgyalások ellehetetlenítése mellett az EU teljes bővítési stratégiáját is meg kívánja újítani. Mindez ellentétben áll a 2014-ben indított berlini folyamattal, annak ugyanis pont az volt a lényege, hogy a jelenlegi uniós stratégiát támogassa. A transzatlanti kapcsolatokat tovább árnyalja, hogy Macron elnök rendkívül sajátos módon látja a NATO jövőbeni szerepét, és azt sem szabad elfelejteni, hogy az Egyesült Államok és Európa közötti kapcsolatok sem mindig tekinthetőek harmonikusnak.

Macron elnök szerint az EU tagállamainak felelőssége, hogy a Balkánt az Unióhoz kössék, ám anélkül, hogy ez kihatással lenne a közösség belső egységére

Forrás: Twitter

 

A regionális együttműködés és a regionális rivalizálás között

De vajon mi a helyzet a Balkánon? Az Európai Uniót, illetve a transzatlanti kapcsolatot terhelő belső problémák mellett azt is látni kell, hogy a balkáni EU-tagjelölt államok rendkívül lassan teljesítik a csatlakozáshoz szükséges feltételeket, és a térségben több olyan konfliktus is kitapintható még, amely hátráltatja az egyes országok közötti megbékélést. Nem véletlen tehát, hogy az Unió és a NATO is komolyan kíván foglalkozni a megbékélés ügyével és a különböző bilaterális konfliktusok feloldásával. Így a demokrácia-, intézmény-, kapacitás-, sőt államépítési asszisztencia miatt is fontos, hogy a regionális kapcsolatok új alapokra helyeződjenek.

Kelet-Közép-Európában az euroatlanti integráció perspektívája komoly katalizátora volt a térségi kapcsolatok újragondolásának. Ez abból is kiderül, hogy nemcsak a csatlakozásuk során, hanem azt követően is fontos szerep jutott az új tagállamok közötti régiós szintű együttműködésének. Ennek kiváló példája a visegrádi együttműködés vagy a Három Tenger Kezdeményezés.

Ezek a szövetségek nemcsak a politikai vagy gazdasági érdekérvényesítést segítik elő az Európai Unióban, de más fontos területeken is elősegítik a térségi harmonizációt. Az új globális kihívások miatt különösen felértékelődnek az infrastruktúrát, a konnektivitást, az energiabiztonságot, a fenntarthatóságot célzó, valamint az egyéb gazdasági és politikai együttműködést elősegítő kezdeményezések. A regionális együttműködést azonban nemcsak az előbb felsorolt pragmatikus okok teszik szükségessé.

Az 1990-es években több háborútól is sújtott Balkánon jelenleg is súlyos politikai konfliktusok terhelik az egyes országok közötti kapcsolatokat. Az európai biztonság érdekében éppen ezért a NATO több módon is támogatja az ottani békefolyamatokat, az Európai Unió pedig világosan jelezte: a nyugat-balkáni államok addig nem válhatnak az EU tagjaivá, ameddig vitás ügyeiket nem rendezték egymással. Az uniós bővítéspolitika alapjának számító stabilizációs és társulási folyamatnak (angol rövidítése után SAP) köszönhetően 1999 óta több fontos regionális együttműködés is létrejött a Balkánon. Ezek közül a Regionális Együttműködési Tanács (Regional Cooperation Council, RCC) az uniós, illetve a tágabb értelemben vett euroatlanti integráció egyik legfontosabb egyeztető fóruma Délkelet-Európában. Fontos előrelépésnek tekinthető, hogy az ifjúsági együttműködés területén is történtek pozitív mozzanatok. A német–francia modellt követve a berlini folyamat kezdeményezésére jött létre a térségben a Regionális Ifjúsági Együttműködési Iroda (Regional Youth Cooperation Office, RYCO), a Visegrádi Alap mintájára pedig a Nyugat-balkáni Alap (Western Balkans Fund). A kezdeményezések ellenére azonban világosan látszik, hogy a regionális problémák továbbra is gúzsba kötik az államok közötti kooperációt.

Ennek egyik példája a nemrég bejelentett mini-Schengenről szóló javaslat, mivel azt a régió egyik fele támogatja, másik fele viszont szkeptikusan áll hozzá. A szerb–albán–macedón kezdeményezés lényege nem más, mint a kereskedelmi és utazási korlátozások lazítása, esetleges megszüntetése. A javaslatot azonban a montenegrói kormány nem tartja indokoltnak: Podgorica amellett érvelt, hogy Montenegró tagja a CEFTA-nak, ez pedig garantálja számára az emberek és a javak szabad áramlását. Csakhogy nemrégiben pont a CEFTA-n belül keletkezett konfliktus, amikor Koszovó hatalmas mértékű büntetővámot vetett ki a Szerbiából és Boszniából érkező termékekre. Ezek a sajnálatos események jól mutatják, hogy noha a Nyugat-Balkánon nincs hiány a kezdeményezésekből, a hat ország jelen állás szerint nem tud összehangolt együttműködésre lépni egymással.

 

Az európai biztonság leggyengébb láncszeme?

A Nyugat-Balkán a viharos 1990-es éveket követően az európai uniós tagság perspektívájának, valamint a NATO „nyitott ajtók”-politikájának köszönhetően a stabilizáció és az euroatlanti integráció útjára lépett. A fegyveres konfliktusok, valamint a megkésett demokratizáció azonban nehéz örökséget jelent a hat ország számára. A térség – több esetben befagyott – konfliktusai napjainkban is továbbélnek, igaz már csak politikai szinten, és ez is hátráltatja a szükséges reformfolyamatokat. Mindez azt jelenti, hogy a megbékéléshez elengedhetetlen a regionális kapcsolatok új alapokra való helyezése. Ez nemcsak a hat nyugat-balkáni ország, hanem Európa érdeke is. Ezért nem kizárólag normatív, de stratégiai szempontból is fontos, hogy a Nyugat-Balkán minél hamarabb az euroatlanti integráció részévé váljon. Ez azonban megkívánja a tagállamok közötti összhangot is, mert amíg ez nincs meg, addig a Balkán továbbra is az európai biztonság Achilles-sarka marad.