Egy lépés hátra, egy (úgy-ahogy) előre

2020 01 | Pálmai Zsolt | Transzatlanti kapcsolatok | Kül- és biztonságpolitika

Néhány gondolat Trump január 8-án Iránnal kapcsolatban elmondott beszédéről.

Donald Trump nem bízta a véletlenre, hogy beszéde legelején semmi, még egy „Jó reggelt!” se álljon fő üzenetének útjába: „amíg én vagyok az Egyesült Államok elnöke, Iránnak nem lehet atomfegyvere”. Bár az elnök ezután nagyrészt arról beszélt, hogy az USA milyen módokon képes rákényszeríteni az iszlám köztársaságot a fenti ígérete betartására, végül mégis úgy tűnt, bármennyi „nagy, halálos és pontos” rakéta felett is rendelkezik, Amerika első embere végső soron mégiscsak az általa eddig már oly sok módon gyengített eszközökhöz: a tollhoz és a papírhoz nyúlna. Az alábbiakban néhány, az USA és Irán között zajló konfliktust taglaló január 8-án elmondott elnöki beszédhez fűzött megjegyzés következik.

Donald Trump tízperces, az iráni helyzettel kapcsolatban elmondott beszéde (2020. január 8.)

„Úgy tűnik, Irán visszavonulót fújt, ez pedig minden érintett, sőt az egész világ számára jó hír.”

A beszéd valóban feszült napok végére tett pontot, hiszen előbb az amerikaiak iktatták ki dróncsapással Irán kémfőnökét, Kászim Szulejmánit, majd erre válaszul az iszlám köztársaság mért rakétákkal válaszcsapást az Irakban található amerikai bázisokra. Sőt, az iráni légvédelem az események hevében tévedésből még egy ukrán utasszállítót is lelőtt. Twitteren hirtelen – és persze ironikus felhanggal – fekapott lett a #WWIII (vagyis harmadik világháború) hashtag, a The American Conservative elnevezésű lap pedig – egyáltalán nem ironikus felhanggal – már a sorozás erényein merengett. Ugyanakkor több jel arra utalt, egyik félnek sem áll szándékában, hogy a helyzetet tovább fokozza, így aztán jó eséllyel az iráni válaszcsapás is szándékosan maradt amerikai áldozatok nélkül.

„Mialatt folyamatosan mérlegeljük lehetőségeinket és azt, milyen választ adjunk az iráni agresszióra, országunk egy percig sem habozik, hogy további szigorú gazdasági szankciókat vezessen be az iráni rezsimmel szemben. Ezek a hathatós szankciók mindaddig érvényben maradnak, amíg Irán nem változtat a viselkedésén.”

A hathatós szankciók nyomán azonban Irán valójában még rá is erősíthet a mostani „viselkedésére.” Nem ez lenne az első ilyen eset: az iszlám köztársaság utóbbi időben mutatott agresszív lépéseit – nemzetközi vizeken tartózkodó hajók lefoglalása, indokolatlan csapás Szaúd-Arábia ellen, két amerikai drón lelövése – is szankciók előzték meg, miután Trump kihátrált az Obama által 2015-ben megkötött iráni atomalkuból (vagyis ismertebb angol rövidítésével a JCPOA-ból). Bár ezek a szankciók kétségkívül hatékonyan vágtak alá az iráni gazdaságnak, az ország kedvét láthatóan nem vették el a fent említettekhez hasonló „szondázó” műveletektől.

 

A Kászim Szulejmáni halálát követő megmozdulások Iránban

Forrás: Wikimedia Commons (Farsnews.com), szerző: Fars News Agency, licenc: CC BY 4.0

„Eljött az idő, hogy Nagy-Britannia, Németország, Franciaország, Oroszország és Kína […] kilépjenek az iráni atomalku maradékából […].”

Irán nemrég bejelentette, hogy nem fogja többé betartani a 2015-ös alkuban lefektetett urándúsítási korlátozásokat. Ez pedig egyértelműen jelzi: ha az alku gyakorlati keretrendszerének fenntartásáról van szó, az említett országok súlya az USA-éhoz képest még együttvéve is elhanyagolható. Trump felszólítása így inkább csak azt a célt szolgálja, hogy legalább némi formális nemzetközi támogatást (vagy legalábbis belenyugvást) szerezzen az Iránnal szembeni harcias fellépéshez. Ez nem csupán az alkupozíciója szempontjából, de belpolitikailag is hasznos lenne számára, hiszen tanácsadói valószínűleg még emlékeznek rá, az emberek körében a 2003-as iraki beavatkozás támogatottsága nem kis mértékben a nemzetközi jóváhagyástól függött.

„…együtt kell működnünk annak érdekében, hogy olyan alkut kössünk Iránnal, mely révén a világ biztonságosabbá és békésebbé válik. […] Ennek az alkunak ráadásul azt is lehetővé kell tennie,

Akárcsak a NAFTA és az USCMCA néven emlegetett kereskedelmi egyezmények esetében, Trump most is valami olyasmit sürget, amit merőben másnak festhet le, mint ahogy az az állítólagosan gyengekezű elődje idejében volt – pedig igazából jó esetben is mindössze a korábbi egyezmények mérsékelt frissítéséről van szó. Persze ez önmagában még egyáltalán nem ördögtől való: egy új JCPOA-szerű alku észszerű megoldás lehet arra, hogy Iránt meggátolja a nukleáris fegyverkezésben, és közben azt is lehetővé tegye, hogy a közel-keleti ország „gazdagodjon és felvirágozzon”, valamint értékes nemzetközi kereskedelmi partnerré váljon.

Egy „mérsékelt frissítés” azonban nem biztos, hogy megéri a hozzá elvezető fájdalmat és erőfeszítést. Mióta az amerikaiak kihátráltak az Obama által tető alá hozott egyezményből, az iszlám köztársaság megmutatta, képes megnehezíteni a környezetében lévők életét – ahogy az már korábban is köztudott volt. Trump pedig megmutatta, az USA képes precíziós csapást mérni iráni személyekre, és képes katonailag rákényszeríteni az országot, hogy válaszcsapásait lényegében a technikai bemutatók szintjére korlátozza – de ez szintén nem túlságosan nagy újdonság. A fő kérdés jelenleg tehát az, hogy az amerikai fél képes lesz-e a jobb megegyezés érdekében kedvezőbb alkupozícióra váltani a mostani kölcsönös erőfitogatás során szerzett pontokat – azzal pedig, hogy a mérleg egyik serpenyőjén már az ukrán légitársaság járatán utazó 176 ember élete is ott van, az Egyesült Államokban még a korábbinál is könyörtelenebbé válhat a lehetőségekről és célokról szóló politikai vita. Az amerikai tárgyalók pedig könnyen azzal szembesülhetnek, iráni partnereik – egy újabb hirtelen amerikai irányváltástól tartva – ezúttal sokkal kevésbé bíznak abban, hogy az amerikaiak tényleg teljesíteni fogják a feléjük tett vállalásaikat.