Észak-Írország: Ideje, hogy az unionisták félelmeiket legyőzve magukévá tegyék az egyesült Írország gondolatát?

2019 szeptember | D'Onofrio Alessandro | EU-V4 iroda | Kül- és biztonságpolitika

Az Ír Köztársaság és a „hat északír megye” közötti kapcsolatok jövője napjaink brexitvitájának egyik központi kérdése: vajon mi lesz az ír határral és az 1998-as nagypénteki egyezmény által kialakított, a két közösségnek a devolvált intézményekben egyenlő képviseletet adó hatalommegosztási rendszerrel, illetve az ebből fakadó stabilitással. A tárgyalásokat megbénító patthelyzet Észak-Írország esetében a megosztottság végét és a könnyített egyesítési népszavazást szorgalmazó brexitellenes pártok malmára hajtja a vizet. Egy, csupán egy szűk kisebbség által támogatott ír újraegyesítés végzetes hibát jelentene, hiszen az új országot a felekezeti ellentétek mentén megosztva újra felszítaná a térség múlt századi történelmét meghatározó erőszakot.

Az Orange Order (Narancs Rend) egyik tagjai

Forrás: Shutterstock

Míg Boris Johnson brit miniszterelnök a „maradáspártiak” kitartó és az egész országban, a Shetland-szigetektől egészen Gibraltárig érzékelhető ellenállása ellenére egyre eltökéltebben szeretné kivezetni az Egyesült Királyságot az Európai Unióból, Észak-Írország jelenleg a brexitvita túszának érzi magát. Szerencsétlenségére a kis brit régió kulcsfontosságúvá vált a London és Brüsszel közötti, brexitről szóló tárgyalások során, hiszen eddig még nem sikerült megoldást találni arra, hogy a brexit kihirdetésével ne kelljen visszaállítani a fizikai határt az Ír Köztársaságot az északi térségtől elválasztó 499 kilométeren. Az Ír Köztársaság és a „hat északír megye” közötti kapcsolatok jövője tehát napjaink brexitvitájának egyik központi kérdésévé lépett elő: bizonytalanság övezi, hogy mi lesz az ír határral és az 1998-as nagypénteki egyezmény által kialakított, a két közösségnek a devolvált intézményekben egyenlő képviseletet adó hatalommegosztási rendszerrel, illetve az ebből fakadó stabilitással. Míg Brüsszel és a brexittárgyalásokon fontos szerepet játszó Dublin vehemensen védik a határon túli közösségek jogát a nyitott hatások fenntartása érdekében, az unionista pártok egyre inkább attól tartanak, egy ilyen megoldás következtében gyengülne az őket az Egyesült Királysághoz fűző kötelék. Tovább nehezíti a helyzetet Theresa May – és Boris Johnson – azzal kapcsolatos döntése, hogy a tory kormányt a tíz Demokratikus Unionista Párthoz (DUP) tartozó parlamenti képviselő támogatásával tartsák fenn. Így ők most a mérleg nyelvének szerepét töltik be a Westminsterben, ahol Stormont Castle munkájának felfüggesztése óta egyedül ők képviselik az északír érdekeket. Ha nem állna fenn a toryk és a DUP közötti megállapodás, akkor a brit kormánynak valószínűleg már sikerült volna valamiféle megállapodásra jutnia az Európai Bizottsággal, még ha emiatt le is kellett volna mondania Észak-Írországról.

Az Észak-Írország és az Ír Köztársaság közötti fizikai határzár visszaállítása az alku nélküli brexit közvetlen következménye volna

Forrás: Shutterstock

A tárgyalásokat megbénító patthelyzet Észak-Írország esetében a megosztottság végét és a könnyített egyesítésről szóló népszavazást szorgalmazó brexitellenes pártok malmára hajtja a vizet – ez utóbbit, az úgynevezett border pollt még a nagypénteki egyezmény fektette le, kimondva, ha bármikor úgy tűnik, a többség „valószínűleg” támogatná Írország egyesítését, az északírügyi miniszternek ki kell írnia az erről szóló népszavazást. A Sinn Féin és a többi északír nacionalista párt, de még a mérsékelt Szövetség párt is a ír egység híve, és ennek bekövetkeztét egyre valószínűbbnek tartja egyrészt a brexit miatt – ne feledjük, Észak-Írország nagy többséggel az EU-ban maradásra szavazott, a 2017-es választásokon pedig a század során először vesztették el többségüket az unionisták – másrészt pedig a demográfiai tendenciák következtében, hiszen ezek azt mutatják, a nacionalista népesség már 2021-ben meghaladhatja az unionisták számát.

Az egyesítés témája azonban eddig még mindig csak választási céllal került terítékre, az unionista pártok többsége pedig továbbra is ellenzi, hogy az Egyesült Királysággal fennálló kapcsolatokat csak azért szakítsák meg, hogy aztán egy névleg katolikus ország részévé váljanak. Az Ír Köztársaság ellenben közönyösen figyeli a témát, mert a függetlenségi népszavazás támogatása a brexitről szóló tárgyalásokon hátrányosan érintené Dublin pozícióját, Nagy-Britanniában pedig dühös reakciókat válthatna ki, hogy Írország a britek nehézségeiből hasznot húzva próbálja elérni nacionalista terveit. Az ír taoiseach (lényegében a miniszterelnök, a tisztség magyar ejtése: tísek), Leo Varadkar egy nyugat-belfasti fesztiválon, a Félie An Phobailon (’Közösség Fesztiválja’) úgy nyilatkozott, az alku nélküli brexit árnyékában „megosztó” lenne népszavazást rendezni az ír egyesítésről, és ezért nem ez jelenti „a helyes irányt”. A taoiseach joggal fejezte ki kételyeit a mindössze a nacionalisták által támogatott és az unionista közösséggel való őszinte egyeztetés nélkül megrendezendő népszavazással kapcsolatban. Ha csak egy szűk közösség támogatná annak megrendezését, akkor végzetes hiba lenne kiírni egy ilyen referendumot, hiszen olyan új országot hagyna hátra, melyet megosztanának a felekezeti ellentétek, és amelyet újra elborítana a történetét az egész múlt század során meghatározó erőszak. Szándékosan használom az „új ország” kifejezést, hiszen, ahogy Varadkar is mondta, ha sor kerül az egyesítésre, Írországnak új alkotmányra lesz szüksége, az új állam pedig némileg más képet mutat majd, mint manapság. Ebben az esetben Dublinnak késznek kell mutatkoznia arra, hogy kulturális, identitásbeli és politikai kérdésekben engedményeket tegyen az unionista protestáns közösségnek. Az engedmények közül néhányat a taoiseach is felsorolt az imént említett beszédében. Ezek legtöbbjét még azelőtt kell megbeszélni és megnyugtatóan rendezni, mielőtt a népszavazás kérdése egyáltalán felmerülne.

A brexit tovább élezheti a feszültséget az ír–ír határ kérdésében

Forrás: Shutterstock

 

Először is, ott a nyelv kérdése: a Köztársaság hivatalos nyelve az ír (gaelige), míg Észak-Írországé az angol. Noha otthon csupán az északír emberek töredéke használja az írt, a szélesebben vett nemzeti közösség, de még az unionisták egy része számára is fontos szerepet tölt be mint az ír identitás egyik eleme. Az észak-írországi ír nyelvtörvény ügye azonban mindig is nagyon kényes kérdés volt – sőt, ez volt az egyik oka a Stormont 2016-os felfüggesztésének. A kétnyelvűség manapság bevett dolog a világban, ezért joggal feltételezhetjük, hogy az egyesült Írországnak garanciákat kell majd biztosítania a különböző nyelvi közösségek számára. A nyelv kérdésén túl azonban északon és délen más a nemzeti zászló, a himnusz és mások az elköteleződések is. Ebben az esetben azonban könnyebb a megoldás, mint ahogy az elsőre tűnik. Vegyük csak a rögbi esetét – de hivatkozhatnánk akár a krikettre vagy a hokira is: ez Észak-Írország legnépszerűbb, a térségnek legtöbb nemzetközi sikert hozó sportága. Észak-Írországban, illetőleg az Ír Köztársaságban a rögbit össznemzeti alapon szervezik, egyetlen ír nemzeti válogatottal, szövetséggel, ligával, és egyetlen zászló alatt. Sőt, 1995-ben még egy másik dalt is írtak az ír nemzeti himnusz helyett abból a célból, hogy azt az északír játékosok és szurkolók is a magukénak érezhessék. A Halld Írország szavát (Ireland’s Call) című dal éveken keresztül nevetség tárgya volt mint a hazafiság egyfajta pariódiája, ám ma már jókedvvel éneklik a szurkolók, és ténylegesen a két ország lakói közötti megbékélés szimbólumaként tekintenek rá. Az állampolgárság problémája is érdekes kérdést jelent: az északír polgároknak valószínűleg ugyanúgy lehetne brit útlevele, ahogy manapság az északír nacionalistáknak is van ír úti okmánya. Emellett az unionisták továbbra is megtarthatnák hagyományaikat és felvonulásaikat, és, igen, Észak-Írország a brit precedenst követve megtarthatná a saját futballválogatottját is.

A gazdaságban Észak-Írországnak le kellene mondania a valutájáról, de ha a brexitfolyamat alku nélkül indul be, akkor könnyen meglehet, a font annyira leértékelődik, hogy eléri az euró szintjét, vagy akár még az alá is beesik. A valuta egységesítése mellett viszont valószínűleg kettős mértékegységrendszert kellene bevezetni, és ennek értelmében mindent metrikus és birodalmi mértékegységekkel is fel kellene tüntetni. Jelenleg Észak-Írország államadóssága 10 milliárd fontra rúg, és ezt gyakorlatilag Nagy-Britannia fedezi. Ha ezt a tartozást kizárólag az Ír Köztársaságnak kellene fizetnie, az jelentős terhet róna az ország pénzügyeire. Nem sok kétség lehet tehát afelől, Írország egyesítése kezdetben jelentős kolonc lenne a déli ír adófizetők nyakán. Ha azonban az EU vállalná a pénzügyi terheket, az több mint 53 milliárd eurót jelentene a következő hétéves pénzügyi ciklusban, és ezzel Lengyelország után a hipotetikus új ír állam válna az EU második legnagyobb kedvezményezettjévé.

 

A brexit megnöveli az új, egyesült Írország megszületésének esélyét

Forrás: Shutterstock

Bonyolultabb a helyzet, ha felmerül a kérdés, milyennek is kellene lennie az új ír államnak. A felosztás óta a két ország teljesen eltérő kormányzati formát alakított ki, és míg az Ír Köztársaság szuverén, mélyen gyökerező republikánus hagyományokkal rendelkező ország, Észak-Írország egy királyság, monarchikus intézményekhez, konzervatív kulturális és társadalmi hagyományaihoz és hatalmasra duzzadt közigazgatási szektorához kötődő periferikus állama. A jelenlegi ír viszonyok kusza történeti, kulturális és politikai valóságát figyelembe véve az új ír államnak valamiféle föderális elrendezésre volna szüksége. A föderális Ír Köztársaság olyan ideális kompromisszum lenne, mely valamelyest mérsékelni tudná a központosított állammal összefüggő következményeket, és biztonságos hátteret nyújthatna egy új állam létrejöttéhez. Egy ilyen berendezkedés alkotmányos szinten, illetve a hatalmat a helyi közösségeknek átadva védelmet jelenthetne a protestáns kisebbségekre jellemző egyedi vonások számára. A föderatív államszerkezetben egy, a koalíciókat ösztönző kormányzati megoldással az unionisták továbbra is erős szavazói blokkot alkothatnának. Nyilvánvaló, eleinte mind Dublin, mind Belfast kételkedve fogadna egy ilyen rendezést, ugyanakkor Írország számára ez jelenthetné a régóta várt egység megvalósítását, a „hat megye” pedig egyszerre tudná megtartani az EU-tagsággal járó előnyöket és elkerülni a brexitből származó potenciális negatív következményeket. Az ulsteri parlament – a Dáil Uladh – egy olyan egyedülálló önkormányzati szervet jelenthetne az unionisták számára, melyben katolikus és protestáns, narancs és zöld, bal és jobb mind képviseltetve lenne.

A brexit után megosztott „Egyesült Királyságban” a néhány éven belül Észak-Írország kisebbségévé váló protestánsoknak súlyos biztonsági kérdésekkel kell majd szembenézniük. Éppen ezért az unionistáknak rengeteg veszítenivalójuk lesz, ha nem folytatnak tárgyalásokat az egyesült Írországról – ez még akkor is így van, ha ezeket a megbeszéléseket nem az ő dolguk kezdeményezni. Eközben az EU-nak is muszáj felhasználnia mind gazdasági, mind pedig politikai befolyását annak érdekében, hogy előmozdítsa a két ír közösség közötti békés rendezés ügyét. Az egyesített, föderális Írország végső soron a demokratikus párbeszéd sikerét és a kompromisszumnak a megosztottság és a konfliktus felett aratott győzelmét jelentené.