Háborúk, választások és Irán

2020 01 | Pálmai Zsolt | Transzatlanti kapcsolatok | Kül- és biztonságpolitika

Amerika egy újabb kiszámíthatatlan elnökválasztás elé néz. De vajon hogyan keverné meg a lapokat, ha háborút indítana Irán ellen? Mai írásunk ezt a témát járja körül.

Már pár hete tart a frissen kiéleződött konfliktus az Egyesült Államok és Irán között: előbb az USA iktatta ki egy dróntámadással Qászem Szolejmáni iráni kémfőnököt, majd az irániak mértek rakétacsapást az Irakban lévő amerikai bázisokra (vagyis leginkább azok környékére), illetve – elmondásuk szerint véletlenül – egy ukrán utasszállító repülőgépet is lelőttek. Bár napjaink hírciklusa és a közösségi médiával való kölcsönhatása (illetve az a figyelemreméltóan következetes gyakorlat, hogy Donald Trump nyilvánosan tervezgeti a fegyveres beavatkozásokat) azt a látszatot keltheti, hogy a helyzet eszkalálódásának nincsen határa – és valóban korai is lenne erről még bármilyen magabiztos jóslatba bocsátkozni – a legfrissebb fejlemények, köztük az elnök helyzetértékelő beszéde arra utalnak, hogy mindkét oldal szeretné elkerülni a nyílt háborút. De tegyük fel, hogy a feszültség mégis annyira kiéleződik, hogy az USA és Irán a háború szélére sodródik. Vajon milyen hatással lenne ez a kiszámíthatatlanságában valószínűleg csak az előzővel vetekedő 2020-as elnökválasztásra?

Trumpnak a kampányra rákanyarodva lenne miről elterelnie a figyelmet. Népszerűségi indexe rendre példátlanul alacsony értékeket mutat, és úgy tűnik, a választók többsége támogatja az elmozdítására irányuló, az utóbbi időben a híreket is uraló impeachmenteljárást – egészen Szolejmáni meggyilkolásáig legalábbis mindez így volt. Emellett ne feledjük, 2016-ban Trump hárommillióval kevesebb szavazatot kapott Clintonnál, és nagyon kicsin múlott, hogy meg tudta szerezni az elektori szavazatok többségét. Ugyanakkor egyáltalán nincs égető szüksége arra, hogy elterelő manőverbe kezdjen: az amerikai gazdaság erős és stabil, a visszaeséstől való korábbi félelmeket mára optimistább előrejelzések váltották, a republikánus szavazók körében pedig az elnök töretlen népszerűségnek örvend.

Ha hihetünk a közvélemény-kutatásoknak, az elmúlt hetek eseményei nem sokat változtattak a verseny állásán. Lehet, hogy az olyan szalagcímek, mint „Az amerikaiak többsége ellenzi Trump Iránnal kapcsolatos lépéseit, és kevésbé érzi magát biztonságban a dróntámadás óta” azt sugallják, hogy a konfliktus fokozása ront az elnök újraválasztási esélyein, de ha valaki részletesebben is megnézi az adatokat, akkor azokban továbbra is a korábbi, mélyen beágyazott politikai megosztottságot fedezheti fel – erről mondta korábban Trump, hogy akkor sem vesztene szavazókat, ha valakit lelőne Manhattan közepén, a nyílt utcán. Az említett kutatás szerint a republikánusok 87%-a egyetért azzal, ahogy Trumpék az iráni helyzetet kezelik, kis többségük (54%) pedig az események nyomán még nagyobb biztonságban is érzi magát. Külön – és az ingaállamok miatt mindkét párt számára kiemelten fontos – kategóriát képeznek a független szavazók: nekik 57%-uk nyilatkozott úgy, hogy a kérdéses fejlemények inkább ellenükre vannak.

A háború jóval népszerűbb megoldás volt a 2003-as iraki invázió előtt, mint manapság, de a márciusi beavatkozást megelőzően még akkoriban sem volt elsöprő, csupán 52-59%-os a támogatottsága. Ezzel szemben egy 2019 szeptemberében lefolytatott kutatás szerint negyedévvel ezelőtt az amerikaiak háromnegyede (köztük a republikánusok többsége) ódzkodott az Iránnal való háborúskodástól, épp ahogy egy 2020. januári felmérés válaszadóinak többsége is: nekik 73%-uk mondta azt, hogy „némileg” vagy „nagyon” aggasztja a nyílt háború lehetősége.

Ráadásul 2003 egyik első tanulsága az volt, hogy a társadalmi támogatás részben a nemzetközi konszenzustól függ. Még a háborúpárti hevület csúcsán is tizenegy ponttal, 47%-ra csökkent a háborúról szóló döntés támogatottsága, ha a válaszadóknak azt az eshetőséget is meg kellett fontolniuk, hogy azt a kormányzat nem bocsátja az ENSZ Biztonsági Tanácsa elé szavazásra. A cikk elkészültekor Trumpnak még semmilyen jelentős külföldi támogatást nem sikerült összehoznia Iránnal való csörtéjéhez: a kanadai kormányfő részben még az Ukrán utasszállító tragédiájáért is az USA-t tette felelőssé, míg a franciák, a németek és az angolok – bár életbe léptették az iráni atomalku „vitarendezési mechanizmusát” – kikötötték, hogy nem csatlakoznak az USA „maximális nyomásgyakorlás”-kampányához.

A háborúval kapcsolatos politikai kalkulációk általában a magyarul nagyjából az „egy a tábor, egy a zászló” kifejezéssel lefordítható „rally ‘round the flag”-hatással számolnak. Ez ma a kubai rakétaválságtól a két Bush elnök közel-keleti beavatkozásaiig számos eset narratívájának képezi részét, és azt a jelenséget írja le, hogy egy-egy válság vagy hadüzenet nyomán az elnökök általában jelentős népszerűségnövekedést tapasztalnak, mivel ezek galvanizáló hatással vannak a társadalomra. A két Bush többek között ennek köszönhette a saját ciklusa alatt elkönyvelt legjelentősebb népszerűség-növekedését. Ahogy az öbölháború és az iraki háború is mutatja, egy ilyen döntés képes – és alkalmas – arra, hogy a fent tárgyalt éles politikai megosztottságot megtörje: akadt olyan időszak, amikor az idősebb Bush a demokraták körében 72%-on állt, és fia (illetőleg annak háborúja) is élvezte az ellenzéki párt szimpatizánsainak támogatását. 

George W. Bush népszerűségi indexe az amerikaiak körében – jól látható a javulás a szeptember 11-i terrortámadások és Irak megszállása után

Forrás: Wikimedia Commons, szerző: atropos235, licenc: CC BY-SA 3.0

 

Persze ma már tudjuk, ez csak átmeneti állapot volt. Az idősebb Bush az 1992-es választást elvesztette, és bár fia 2004-ben nyerni tudott, idővel ő maga, illetve közel-keleti kalandja is roppant népszerűtlenné vált – erre az időszakra pedig a szavazók között a már megszokott, pártszimpátiát tükröző választóvonalak is visszarendeződtek, illetve a népszerűségi mutatók korábbi felpattanásából is kizárólag a republikánusok körében maradt meg valami. Persze mindennek már a kezdet kezdetén voltak előjelei: egy felmérés szerint a háborút támogató megkérdezettek fele, nem „követelte” a beavatkozást, míg egy másik közvélemény-kutató azt találta, hogy tízből csupán egy ember jelölte meg a háború megfelelő kezelését az elnök iránti támogatása okai között. Úgy tűnik, a részletek Trump esetében is hasonló ördögöket rejtenek: még amikor az amerikaiak 70%-a százaléka támogatja is az amerikai katonák bevetését, „hogy megakadályozzák, hogy Irán atomfegyverhez jusson”, amint egy hasonló kötelezettségvállalás konkrét részleteiről kérdezik őket, ez a támogatás akár 40%-ra is leapad.

A fenti ábrán jól megfigyelhető, hogy a háborúk és más válságok korábban hogyan hatottak az elnökök elutasítottságára

Forrás: Flickr, szerző: pseudoplacebo, licenc: CC BY-SA 2.0

 

A kérdés tehát az, hogy adott esetben az ilyen konkrétumok felül tudják-e írni a Fehér Ház által kínált narratívát. Az jól látható, a „rally ’round the flag”-jelenség a háborúk és a szeptember 11-i terrortámadásokhoz hasonló válságok meglehetősen konzisztens mellékhatását jelenti, de működése és utóélete minden esetben számos tényező függvénye, ezeket pedig nehéz megjósolni és mérni. Mindenesetre ha a kormányzat képes egy 9/11-hez mérhető támadásra adott racionális, akár szükségszerű lépésként, vagy legalább egy jelentős fenyegetés által indokolttá tett megelőzésként pozicionálni a háborút, az garantáltan könnyebben eladható és nagyobb politikai profittal kecsegtető lehetőséggé teszi azt. Éppen ezért a Trump-kormányzat is arra hivatkozott, hogy Szolejmáni „közvetlen veszélyt” jelentett az Egyesült Államokra – ezt az állítást azonban annyira nem sikerült meggyőzően bizonyítania, hogy sokaknak az iraki háború és Irak állítólagos tömegpusztító fegyvereinek az esete jutott az eszébe róla. 2004-ben a háborúval kapcsolatos diskurzus még olyan szakaszban járt, hogy George W. Bush-nak a következő választásokat is sikerült megnyernie, és a konfliktus csak később vált a ma ismert politikai és katonai problémahalmazzá.

Óriási és látszólag feltétel nélküli republikánus támogatással a háta mögött Trump okkal gondolhatja úgy, hogy a katonai kalandorkodást nemcsak megúszhatja, de még jelentős (bár potenciálisan rövid távúnak bizonyuló) politikai haszonhoz is juthat általa. A jó időzítés láthatóan kulcsfontosságú az ilyen esetekben – de egyben ez az egyik legnehezebb feladat is.