Intézményi háromszög és a csúcsjelölti rendszer jövője

2019 augusztus | Braun András | Brüsszeli iroda | Kül- és biztonságpolitika

A májusi európai parlamenti választás az EU intézményi jövője szempontjából csupán egy hosszabb folyamat része volt – igaz a leglátványosabb. Miközben az Európai Parlament megtartotta alakuló ülését, még az idei év őszéig fel fog állni az Ursula von der Leyen által vezetett új Európai Bizottság, és új elnöke lesz az Európai Tanácsnak, az Európai Külügyi Szolgálatnak (EEAS) és az Európai Központi Banknak (EKB) is. Noha az uniós vezetők a júliusi tanácsülésen már megállapodtak arról, hogy kik fogják vezetni ezeket az intézményeket, mégis érdemes áttekinteni, hogy – a személyi kérdések mellett, intézményi szempontból – hogyan jutottak el a tagállamok a volt német védelmi miniszter, Ursula von der Leyen jelöléséig.

 

Európa 2014 és 2019 között: a Juncker-korszak öröksége

Az elmúlt években az Európai Unió háza táján nem volt hiány az eseményekben. Nemcsak a gazdasági és pénzügyi világválság utóhatásaival, hanem számos egyéb külső és belső problémával is szembe kellett néznie a 28 tagállam vezetőinek.

A Krím-félsziget annektálása merőben átalakította az európai–orosz viszonyt, Donald Trump megválasztása pedig a transzatlanti kapcsolatokban jelentett új irányt. Ezeket a kérdéseket vizsgálva azt is látni kell, hogy Európa ma már korántsem kizárólagos szereplő a keleti partnerség vagy a Nyugat-Balkán országaiban, miközben mindkét régiót olyan államok alkotják, amelyekbe az EU az elmúlt években, sőt évtizedekben komoly energiát és erőforrásokat fektetett a stabilizáció vagy akár az integráció érdekében. A globális politikai viszonyok átalakulása felerősítette azokat a már korábban megfogalmazott törekvéseket is, miszerint uniós szinten jobban össze kellene hangolni az európai kül- és védelempolitikát. Így újra felmerült a klasszikus kérdés: miképp lehet mélyíteni az európai integrációt, és mit szólnak ehhez a szuverenitásukat féltő tagállamok.

Ami az Unió belső ügyeit illeti, számos kihívás mellett olyan megosztó tényezők is megjelentek, mint a migráció kérdésének kezelése, illetve bizonyos értékrendbeli nézetkülönbségek, ideértve akár a demokráciával és a jogállamisággal kapcsolatos kérdéseket is. A belső feszültséget a brexit is növelte, ráadásul a brit kilépést övező bizonytalanság valószínűleg tovább fokozódik majd azzal, hogy Boris Johnson lett az Egyesült Királyság miniszterelnöke. A fenti problémahalmazok egy része a Juncker-korszakban kezdődött vagy teljesedett ki, s tényként kezelhetjük: ezeket a következő Európai Bizottság is meg fogja örökölni.

 

Múlt és jövő – Juncker és von der Leyen

Forrás: Shutterstock

A 2019-es EP-választások után

2019. májusi választásokat elég intenzív kampány előzte meg, és erről a tényezőről semmiképp sem szabad megfeledkeznünk. A tagállamok vezetői ugyanis a 2014 óta kezdődő időszakban már nemcsak szakpolitikai, hanem értékrendbeli kérdésekben is vitában állnak egymással, ez utóbbiak pedig még jobban megosztották az Uniót. Brüsszelben, de más európai nagyvárosokban is attól tartottak, hogy új, populista és nacionalista pártok váltják fel a hagyományos, centrista európai pártcsaládok, az Európai Néppárt (EPP), az Európai Szocialisták Pártja (PES) és az európai liberálisok (ALDE) hegemóniáját. Ez végül nem következett be, hiszen nem történt meg a magukat szuverenistának valló pártok áttörése. Tért hódítottak viszont a zöldek, és sok mandátumot vesztett az EPP is. A választási küzdelem során pedig az is kiderült, hogy a kampánytémák közé már olyan páneurópai ügyek is bekerültek, mint például a migráció vagy a klímavédelem. A választásokat követően így komolyan felvetődött a kérdés, hogy a meggyengült Néppárt csúcsjelöltje, Manfred Weber milyen eséllyel indulhat a bizottsági elnöki pozícióért.

 

Az Európai Bizottság elnökének megválasztása és a csúcsjelölti rendszer

A bizottsági elnök megválasztását érdemes jogi és politikai szempontból is megvizsgálni. Az európai integráció hőskorában a Bizottság elnökét a tagállamok egyhangúlag választották meg. Ez a lisszaboni szerződés életbelépését követően úgy alakult át, hogy az Európai Tanács immáron nem egyhangúan, hanem minősített többséggel állít jelöltet, őt pedig ezt követően az Európai Parlamentnek kell megválasztania egyszerű többséggel. Vagyis az uniós alapszerződések módosításával a Parlament jogkörei folyamatosan növekedtek. A lisszaboni változtatások következményeként az EP mindinkább arra törekedett, hogy az uniós szerződések adta lehetőségeket a lehető legtágabban értelmezze. Ez vezetett oda, hogy az európai pártcsaládok 2014-ben, történetük során először úgynevezett csúcsjelölteket állítottak annak érdekében, hogy demokratikussá tegyék az Európai Bizottság elnökválasztásának folyamatát. Az Európai Néppárt a korábbi luxemburgi miniszterelnököt, Jean-Claude Junckert jelölte, őt pedig végül meg is választották a tisztségre.

Az eddigiekből is nyilvánvaló, hogy a csúcsjelölti rendszer szigorúan véve nem része az Unió működését szabályozó szerződéseknek. Az EP ebben az esetben tehát „kreatívan”, vagy legalábbis tágan értelmezte az előírásokat. Ilyen működés mellett a csúcsjelölti folyamat azt az európai pártcsaládot hozza kedvező helyzetbe, amelyik az európai választásokon a legtöbb mandátumot szerzi.

A folyamat azonban nem jelentette azt, hogy a csúcsjelölt automatikusan bizottsági elnök is lesz, csupán azt, hogy ő az első olyan személy, akinek a pozícióra való jelölését az Európai Tanács megfontolhatja. Ebben a kérdésben egyébként megosztott maradt a három nagy intézmény is. A 2019-es választásokra azonban ez a helyzet némileg átalakult. Míg a 2014-es választásokon a Néppárt és az európai szocialisták a mandátumok több mint 50%-át szerezték meg, ez az arány 2019-ben 44%-ra csökkent.

 

A 2019-es választás három győztes pártja: sötétkékkel a néppártiak, pirossal a szocialisták, világoskékkel a liberálisok

© European Union, 2019 – Forrás: Európai Parlament, licenc: https://bit.ly/2LUdXjE

Azzal, hogy az Európai Néppárt kevesebb mandátumot szerzett, miközben a választásokon harmadik ALDE (amely az EP-ben Renew Europe-ra keresztelte át a frakciója nevét) teret nyert, borítékolható volt, hogy az uniós kulcspozíciókat immáron három pártcsalád között kell majd szétosztani.

 

Tényleg megbukott a csúcsjelölti rendszer?

Manfred Weber, az Európai Néppárt csúcsjelöltje végül nem lett bizottsági elnök, ám ez nem feltétlenül jelenti a jelöltállítási rendszer végét. Weberről Brüsszelben többen is úgy gondolták, hogy bár a Néppárt EP-frakciójának vezetője volt, nem rendelkezik a pozíció ellátásához szükséges karizmával, és nincs valódi vezetői tapasztalata. Az is hamar kiderült, hogy más pártok bizalmát sem élvezi, ráadásul az Európai Tanácsban is hamar világossá vált, a bajor politikus mögött nincs meg a minősített többség. Ezt követően a kiválasztási folyamat zárt ajtók mögött, a nyilvánosság kizárása mellett folyt tovább, és a maratoni hosszúságú egyeztetéseken az állam- és kormányfők végül Ursula von der Leyen mellett tették le a voksukat. Így aztán sem az EPP, sem pedig a PES csúcsjelöltjéből, Frans Timmermansból nem lett bizottsági elnök.

Az ügy hátteréhez az is hozzátartozik, hogy 2014-hez képes ezúttal jóval több intézmény vezetőjéről kellett dönteni. Az Európai Tanács, valamint a centrumpártok végül úgy állapodtak meg, hogy az Európai Külügyi Szolgálat élén 2019. november elsejével Josep Borrell spanyol külügyminiszter váltja majd a jelenlegi főképviselőt, Federica Mogherinit. Ők mind a ketten az európai szocialistákhoz tartoznak – az uniós főképviselő eddig mindig ebből a pártcsaládból került ki. A külügyi szolgálat mellett a PES jelöltjét választották meg az Európai Parlament elnökének is, így a korábbi néppárti Antonio Tajani helyére a szintén olasz David Sassoli került két és fél évre. Az Európai Tanács állandó elnöke decembertől a belga Charles Michel lesz, ez pedig az ALDE erősödését jelenti, a leköszönő Donald Tusk ugyanis az EPP-hez tartozik.

Az Unió új vezetői: David Maria Sassoli, Josep Borell és Charles Michel 

Források: Wikimedia (1, 2a és 2b, 3), szerzők: European Parliament, Pool Moncloa/JM Cuadrado, Belgian Federal Government, licencek: 1, 2, 3   

 

Mi következik most?

Von der Leyen megválasztásával kapcsolatban annyit azért érdemes megjegyezni, hogy a most soron következő bizottsági elnököt is a választásokon a legtöbb szavazatot elnyerő Európai Néppárt adja. Az átalakuló erőviszonyok miatt azonban az európai pártcsaládok közötti politikai kompromisszum átformálta az előzetes parlamenti várakozásokat. Strasbourgban egyébként von der Leyen is elmondta, fontosnak tartja a csúcsjelölti rendszer fejlesztését. Megválasztása tehát részben politikai alku eredménye volt, részben pedig abból következett, hogy Manfred Weber személye nem volt elfogadható a tagállamok és az európai pártok számára. Az új jelölt viszont sikeresen sorakoztatta fel maga mögé az Európai Tanács minősített többségét, és ugyan Juncker 2014-es eredményénél mérsékeltebb arányban, de az EP-ben is megszavazták. Az Európai Bizottság következő elnöke az előttünk álló öt évben a már ismertetett örökségen túl várhatóan további problémákkal is szembe fogja találni magát. Kérdés, hogy az Európai Parlamentben felvázolt vízióját mennyire fogják támogatni a tagállamok, s mennyiben segítik majd munkáját az uniós intézmények.