Izraeli választások 2019

2019 augusztus | Csepregi Zsolt | Biztonságpolitika iroda | Default

Izrael állampolgárai már másodjára fognak idén szavazni szeptember 17-én, hogy megválasszák az ország parlamentjét, remélhetőleg olyat, amely képes lesz kormányt alakítani az áprilisi fiaskót követően. Minden retorika ellenére, a politikai tömböket megosztó fő kérdés a „zsidó állam” mint politikai és társadalmi keret pontos természete. Bármelyik oldal is nyerje meg a választásokat, Izrael alapvetően át fog alakulni belülről, miközben úton van, hogy többé váljék, mint egy egyszerű regionális hatalom.

 

Liberman: “Igen a zsidó államra, nem a háláchikus államra!”

Forrás: Csepregi Zsolt

A jelenleg zajló összetett és intenzív politikai kampánymanőverek hátterében azonban a soron következő választás más lesz, mint amit valaha tapasztalhattunk Izraelben. A korábbi szavazások a jobb és baloldali politikák, biztonsági kérdések, társadalompolitikák közötti döntésekről szóltak, amelyek hasonlóak voltak a nyugati világban zajló kampányokhoz és az euroatlanti politikai közösség nyelvezetét használták. Ez alkalommal viszont a szakadék valójában nem a bal és jobboldal között van, hanem a „vallásos” és a „szekuláris” erők között. Izrael tekintetében ezeket a kategóriákat azonban körültekintően szükséges meghatározni.

Az április kilencedikei választási fiaskót követően két tömb szilárdult meg Izraelben: a Netanjáhu és a Likud vezette oldal, a két ultraortodox és a „Jobbra” pártjaival kiegészülve. A másik oldalt a Beni Ganc és Jáir Lapid Kék és Fehér pártja vezeti, mögötte felsorakozva a centrista és baloldali erők, ezen felül az újraegyesült Egységes Lista, amely az arab izraeliek érdekeinek bajnoka. Netanjáhu erői hatvan mandátummal rendelkeznek a Knesszetben, jelenleg azonban, mivel a parlamentet fel kellett oszlatnia, a közvélemény kutatások szerint most csak 54-57 szövetségese jutna be a törvényhozásba, és hasonló számú centrista és baloldali képviselő állna vele szemben. A patthelyzet azt jelenti, hogy egyik tömb sem tudna kormányt alkotni önmagában.


A két oldal között áll Liberman, aki egy harmadik utat ajánlott, világossá téve, hogy Izraelnek egy széles, nemzeti egységkormányra van szüksége a Likud és a Kék és Fehér között (kiegészülve saját, Izrael a Hazánk elnevezésű pártjával és lehetőség szerint másokkal) és így erőfeszítéseket tenni a zsidó állam megerősítése érdekében, de elkerülve a háláchikus, azaz a zsidó vallásjogon, a háláchán alapuló államot. Liberman üzenete változó formákban a fő követelésévé vált az ellenzék számára a nyári kampány során, míg a Netanjáhut támogató, a Likudtól jobbra álló erők emelték a téteket az állam háláchikus jellegének megerősítése melletti kiállásukkal.


Liberman jelenleg az egyetlen rugalmas szereplő, aki képes lesz az előrejelzett körülbelül tíz mandátumát a tömbök között mozgatni. Ez azt jelenti, hogy kiváló helyzetben van ahhoz, hogy Izrael királycsinálója legyen a zsidó állam természetéért most folyó politikai küzdelemben. A Kék és Fehér vezetői kedvezően nyilatkoztak a javasolt egységkormányról, de csak abban az esetben egyeznének bele, amennyiben a Likud Netanjáhu nélkül lépne abba be, tekintettel a miniszterelnök ellen folyó (mindeddig semmilyen szinten sem jogerős) korrupciós eljárásokra. Netanjáhu egyelőre ellene van a nemzeti egységkormány megalakításának, hiszen tudja, azt nem ő vezethetné, helyette egy szűkebb jobboldali kormány mellett érvel.


A zsidó állam természetéről és a háláchá szerepéről folyó vita elméletinek tűnhet, azonban nagymértékben befolyásolni fogja az elkövetkezendő években Izraelt mint regionális és globális szereplőt. Kicsivel több, mint hetven év alatt Izrael technológiai, gazdasági és katonai nagyhatalommá nőtte ki magát. Bár viszonylag kisméretű ország, egészséges demográfiai struktúrája az OECD tagállamok között legmagasabb természetes szaporulatával, kiegészülve az intenzív, de kezelhető zsidó bevándorlással (évente körülbelül harmincezer fő) eredményeképpen felfelé ívelő pályán halad a hatalom összes vetületében a nemzetközi porondon. Ahhoz, hogy Izrael továbbra is élvezhesse ezeknek a kedvező folyamatoknak a hasznát, egy dologra van csupán szüksége: hogy megőrizze az egységet állampolgárai közt, ami nem könnyű feladat, tekintettel Izrael és maguk az izraeli zsidók sokszínű etnikai és vallási jellegére. A feszültség abból ered, hogy míg az arab izraeli (muszlim, keresztény és drúz) középosztály gyors ütemben erősödik és mérsékli az izraeli politikai és társadalmi életet, a zsidóság, amely az ország polgárainak 75%-át teszi ki, két nagy csoportra osztódott a zsidó identitás alapvetése mentén. A kérdésnek előbb vagy utóbb a felszínre kellett kerülnie, hiszen a függetlenség kikiáltása óta egy mesterséges, szekulárisok vezette status quo fenntartása zajlott, amelyben a zsidó állam nyugati demokráciaként van meghatározva, amely egyensúlyoz három követelmény között, melyek a polgárainak individuális szinten való egyenlősége, a zsidó etnikai és történelmi szimbólumok és tradíciók nemzeti szinten való megjelenítése és vallásszabadság garantálása a zsidó, muszlim, keresztény és drúz polgárok számára. A probléma, hogy lehetetlen egyértelműen szétválasztani mi képezi a zsidó kulturális és etnikai tradíció részét és mi terjed ki a vallás területére. A politikai pártok összetett kompromisszumokat tettek és tartanak fenn, hogy működőképessé tegyék ezt a paradoxont a parlamentáris demokrácia keretei között. Hét évtizedet követően úgy látszik, hogy olyan szintű kihívás érte a fennálló rendet, hogy már elkerülhetetlen, hogy Izraelt a két fejlődési út valamelyikére határozottan felhelyezzék. Az egyik oldal egy háláchikus államot követel, amelyet a zsidó vallásjog irányít (annak is az ultrakonzervatív értelmezésében), a másik oldal pedig egy szekuláris zsidó államot. A vita kimenetele és az eredmény gyakorlatba való átültetése Izraelt eddig nem tapasztalt magasságokba emelheti, vagy a mélybe taszíthatja.

Szavazóurnák várják, hogy eldönthessék Izrael sorsát

Forrás: Shutterstock

A kérdés, hogy hosszú távon melyik út szolgálná legjobban a zsidóság, mint etnikai–vallási csoport és Izrael állam túlélését. Egyrészt fel lehet sorakoztatni néhány történelmi érvet a vallásos–nacionalista oldal mellett, amely azt állítja, hogy kizárólag egy elkötelezett mag tudja megőrizni egyedülálló identitását, amennyiben évezredek távlatában gondolkodunk. Az inkluzív, szekuláris erők viszont úgy vélik, mivel a zsidók újra rendelkeznek saját állammal, ezért lehetőséget kell biztosítani arra, hogy a zsidó identitás számos formában kifejezésre juttatható legyen az ultraortodox vallásos életmódtól kezdve a teljesen világiig. Ezen túlmenően az izraeli zsidóknak szüksége van az arabajkú kisebbségekre mint szövetségesekre, hogy egy erős izraeli nemzetet alkothassanak. Az ellenzék, Ganc és Liberman vezetésével csak azt követeli meg Izrael összes polgárától a befogadásért, hogy hűséges legyen a zsidó államhoz és állampolgári kötelezettségeit teljesítse.


Jelenleg, a politikában töltött annyi évtized után Benjámin Netanjáhu kínos helyzetben van. Hozzászokhatott, hogy ő „Biztonság Úr” (Adon Bitachon, ez az izraeli politikai újságírásban Netanjáhu kedvelt beceneve), utat mutatva a gázai és iráni fenyegetés, gazdaság- és társadalompolitika kérdésköreiben, azonban most némileg helyét vesztette azzal, hogy a politikai frontvonalak ennyire eltolódtak. Bizonyos értelemben pártja, a Likud volt az, amely megtestesítette a vallásos és szekuláris izraeliek nagy egységtáborát, akiket konzervatív politikai meggyőződésük kötött össze. Most azonban kizárólag a vallásos pártokra támaszkodhat, akik meg akarják változtatni a fennálló rendet, miközben az ellenzék támadása alatt áll, akik pedig fel akarják számolni az intézményesített, ultraortodox vallásos érdekcsoportokkal kötetett kényelmetlen kompromisszumokat és egy teljesen szekuláris zsidó állam felé mozdulnának el. Netanjáhu egyelőre úgy tűnik, nem lehet egységteremtő szereplő, mivel nincs többé középút, bármit is lép, potenciális szavazókat és szövetségeseket veszít el a politikai paletta valamelyik oldalán. Egyetlen lehetősége, hogy meggyőzi a választókat, hogy a valódi kérdés továbbra is a biztonság, és hogy az ellenzék puhán viszonyulna Iránhoz és a palesztinokhoz. Ez egy igen nehezen kivitelezhető feladat, tekintve, hogy az ellenzékét jelentős részben az Izraeli Védelmi Erők korábbi vezető tábornokai alkotják.

Meglátjuk, hogy Netanjáhu választási stratégiája beválik-e, azonban az se segíti ügyét, hogy az általa favorizált vallásos–nacionalista szövetségesek olyan kijelentéseket tesznek, amelyek felháborítják az izraeli társadalom döntő többségét, mint a háláchikus állam megteremtése, ezzel visszairányítva a kampány fókuszát az ország identitására. Izrael soha nem volt még ennyire megosztott a biztonsághoz nem közvetlenül kapcsolódó kérdés kapcsán, mint most, egy hónappal a választások előtt. Egyelőre úgy tűnik, hogy Netanjáhu nem képes sebességet váltani a kampányában (amire ugyanakkor bármikor esély van, tekintve, hogy nem szabad alábecsülni a képességét mint politikai mágus), így nem ő lesz Izrael következő miniszterelnöke, aki átvezeti az országot a következő zsidó államisági fejlődési szintjére. Ehelyett egy átalakulási időszak látszik kirajzolódni a horizonton, amelyben egy nemzeti egységkormány formálja újjá az országot és egyedülálló társadalmát, hogy fel tudja venni a küzdelmet az új kihívásokkal.