Japán–Dél-Korea: A történelem visszavág

2019 12 | Garcia Marcell | Ázsia és Afrika kapcsolatok iroda | Transzatlanti kapcsolatok | Kül- és biztonságpolitika

2019. július 4-én lépett életbe a japán Gazdasági, Kereskedelmi és Iparügyi Minisztérium döntése, miszerint az exportcégeknek kiviteli engedélyért kell folyamodniuk három kémiai anyag, a fluorozott poliamidok, a fotorezisztensek és a hidrogén-fluorid esetében. A kereskedelmi partnereit négy kategóriába – A, B, C és D csoportba – soroló Japán augusztus 28-án Dél-Koreát az A-ból a B csoportba fokozta vissza. Ez azt jelenti, hogy a kivitellel foglalkozó cégeknek az említett kémiai anyagokon kívül minden katonai célra is felhasználható termék (pl. szénszálak, szerszámgépek) exportálásához engedélyt kell kérniük. A kormány érvelése szerint ugyanis az „érzékeny” anyagok Dél-Koreából Észak-Koreába juthatnak, ott pedig hadászati célra használják fel őket. Mivel ez komoly nemzetbiztonsági kockázatot jelenthet az ország számára, megelőző lépéseket kellett vele szemben tennie. A döntésben azonban valójában sokkal inkább a két ország rendezetlen múltbeli sérelmei, valamint Abe Sinzó belpolitikai érdekei játszottak szerepet.

 

Történelmi sérelmek

A japán kormány álláspontja szerint az exportszabályozásról szóló döntés nem a dél-koreai legfelsőbb bíróság egykori kényszermunkára cipelteket érintő végzése miatti megtorlásként született, Dél-Korea azonban a két ügyet összekapcsolja egymással. A feszültség forrása egészen az 1937-es második kínai–japán háborúig, illetve a második világháború csendes-óceáni hadszínterének eseményeiig nyúlik vissza. Mivel a fegyvergyárakban megcsappant a munkaerő, Japán az ún. nemzeti mobilizációs törvényt értelmében koreai kényszermunkaerővel kezdte feltölteni a hiányzó helyeket. A fegyvergyárakon túl szénbányákban, valamint az ázsiai területek, pl. Mandzsukuo infrastruktúrájának kiépítése során is bevetették a koreai munkáskezeket – sőt, a nemzeti besorozási parancs értelmében a fronton kialakult emberhiányt is velük igyekezetek pótolni. Az áldozatokat vagy erőszakkal szállították Japánba, vagy megtévesztő ajánlatokkal csábították az országba, azt ígérve, hogy a bérük kifizetése után visszatérhetnek szülőföldjükre.

A koreai munkásokat borzalmas körülmények között tartották. A túlmunka általános gyakorlatnak számított, miközben az élelmiszer minősége és mennyisége elégtelen, a szálláshelyek pedig koszosak és túlzsúfoltak voltak. A japán kormány hivatalos álláspontja szerint 299 cég alkalmazásában összesen 226 000 kényszermunkás dolgozott az országban. Koreai civilszervezetek és történészek viszont ennél sokkal magasabbra teszik ezt a számot.

 

Koreai önkéntesek a Japán Birodalmi Hadsereg soraiban

Forrás: Wikimedia (日本語: 朝日新聞社「朝日歴史写真ライブラリー 戦争と庶民1940-1949 第2巻」より。), licenc: közkincs

 

A koreai legfelsőbb bíróság 2018-ban két ilyen, korábban koreai kényszermunkásokat alkalmazó japán cég ellen is ítéletet hozott, ezzel pedig mindkét országban újból felkorbácsolta a kedélyeket. Már 2013-ban is született két ítélet a kényszermunkát elszenvedők által indított perekben. Az egyiket a puszani bíróság hozta, megállapítva, hogy a Mitsubishi Heavy Industriesnak kompenzáció gyanánt minden sértett számára nyolcvanmillió vont kell fizetnie. A másikat pedig a szöuli bíróság, amely kimondta, a Nippon Steel & Sumimoto vállalatnak százmillió vont kell fizetnie szintén minden sértettnek. A legfelsőbb bíróság 2018-as döntésével a fenti két ítéletet erősítette meg. Abe Sinzó miniszterelnök a döntést a nemzetközi jogi normákkal összeegyeztethetetlennek, végrehajtását pedig „lehetetlenségnek” tartja.

A japán álláspont szerint a kompenzáció kérdését az 1965-ös normalizációs egyezményben már rendezték. Ennek értelmében a japán állam ötszázmillió dollár gazdasági segélyt és háromszázmillió dollár magánhitelt nyújtott Dél-Korea számára. Ez a nyolcszázmillió dolláros összeg nagyjából az ázsiai országoknak kifizetett kártérítési költségek egyharmadát jelenti. Bár Japán közvetlenül sosem nyújtott kompenzációt a háborús bűncselekményeket elszenvedő egyéneknek, érvelése szerint erre nincs is szükség, hiszen a fentebb említett gazdasági segélyekkel őket is kárpótolták, ráadásul az egyezmény II. cikkelyének értelmében a felek abban is megállapodtak, hogy a dél-koreai állam, illetve állampolgárai által támasztott minden követelést „teljesen és véglegesen” rendeztek. Ahogy a japán kormány kabinetfőtitkára, Szuga Josihide nyilatkozta: „országunk álláspontja következetes, és nem fog változni”.

A dél-koreaiak azonban más véleményen vannak az üggyel kapcsolatban. A legfelsőbb bíróság döntése szerint az 1965-ös egyezmény nem zárta ki, hogy az egyéneknek joga lenne kártérítést követelni, mivel a San Franciscó-i békeszerződés IV. cikkelye alapján csupán a pénzügyi és polgári adósság rendezésére került sor. Koreai részről ráadásul a gazdasági támogatások hatékonyságával kapcsolatban is megfogalmazódtak olyan kritikák, miszerint azok valójában a japán exportcégeket erősítették a fogadó országok gazdasága helyett. Mindezen okok miatt ha az egyezmény nemzetközi jogi érvényessége nem is, de politikai legitimitása – legalábbis a koreai fél nézőpontjából – mindenképp megkérdőjelezhető.

A két állam viszonyában további feszültségforrást jelent a vigasznők (慰安婦, ianfu) kérdése is. 1937-ben a japán katonai expanzió elérte Nankingot, ahol a Japán Császári Hadsereg hat hét leforgása alatt több százezer kínai lakost mészárolt le. A katonák által megerőszakolt nők száma 20 000 és 80 000 közé tehető. Bár az első vigaszállomás ( 慰安所, ianjo) már 1932-ben létrejött Sanghajban, a nankingi incidens még inkább megerősítette a hadvezetést abban a meggyőződésében, hogy a tömeges nemi erőszak és a seregen belüli morál csökkenésének megakadályozása érdekében muszáj jól kiterjedt katonai bordélyhálózatot kiépítenie. Ennek következtében a megszállt ázsiai országokban, köztük Koreában is nők és fiatal lányok tömegeit hurcolták el, és kényszerítették prostitúcióra.

Jóllehet a japán kormány a bordélyokba kényszerített nők kártérítésének kérdését ugyancsak rendezettnek tekinti az 1965-ös egyezmény alapján, az ország több vezető politikusa elismerte Japán bűnösségét, és mély megbánást mutatott az áldozatok irányában – ennek jó példája a Murajama-nyilatkozat, illetve a Kóno-nyilatkozat is. 1995-ben a kormány úgy döntött, egy magánalapot, az úgynevezett Ázsiai Nők Alapját is felállít azzal a céllal, hogy ennek révén magánszemélyek is adományozhassanak pénzt az egykori vigasznők kompenzációjára. Az alapot koreai részről számos kritika érte, mivel sokak szerint az valójában a japán kormány által közvetlenül fizetendő kompenzáció olcsó kiváltására jött létre. Ám ez az érvelés nem teljesen állja meg a helyét, mivel az alap pénzügyi működtetése a kormány felelősségi körébe tartozott, sőt a kormányzat minden évben több százmillió jennel támogatta annak költségvetését. Az alap végül sikertelen kezdeményezésnek bizonyult, és 2007-ben meg is szüntették.

2011-ben a dél-koreai alkotmánybíróság alkotmányellenesnek nyilvánította, hogy az ország kormánya nem tesz semmilyen jelentős lépést a kompenzáció kérdéséről folytatott vita rendezésének érdekében, és ezzel megsérti a volt vigasznők alapjogait. Végül 2015-ben, a két ország közötti diplomáciai kapcsolatok normalizálásának ötvenedik évfordulóján az alkotmánybírósági döntés és a hosszadalmas egyeztetések hatására megszületett az egyezség Abe Sinzó és Pak Kunhje között. Abe megkövette az egykori áldozatokat, a japán kormány pedig egymilliárd jent fizetett a koreai kormány vigasznő-alapítványának. Cserébe Tokió azt várta, hogy a koreai fél távolítsa el a Japán szöuli nagykövetsége előtt álló, fiatal vigasznőt ábrázoló szobrot. Ez azonban nem történt meg, az emlékművet ugyanis egy alapítvány állította, így annak eltávolítása kívül esik a kormány hatáskörén.

 

A vigasznőt ábrázoló szobor Japán szöuli nagykövetsége előtt

Forrás: KoreaKHW/Shutterstock

 

A megállapodással kapcsolatban a korábbi dél-koreai elnök asszony, Pak Kunhje személye is problémát jelent. Ő ugyanis 2016-ban korrupciós botrányba keveredve lemondott, 2018-ban pedig a bíróság huszonnégy év letöltendő börtönbüntetésre ítélte. A fiaskó pedig a koreaiak szemében az egyezmény legitimitását is aláásta, főleg miután a 2017-ben elnökké választott Mun Dzsein is annak újragondolása mellett foglalt állást. Szerinte ugyanis a koreaiak többsége érzelmileg nem fogadja el a megállapodást. Véleményét egy 2016 decemberében végzett közvélemény-kutatás is alátámasztja, mivel ennek során az ezer megkérdezettből álló minta 53,7%-a gondolta úgy, az egyezményt semmisnek kellene tekinteni, és csupán 35,6%-a találta azt támogathatónak. A megállapodást egyébként maguk a kényszerprostitúció áldozatai sem fogadták el. Ez nem is csoda, hiszen a két kormány nemcsak őket, de a képviseletüket ellátó civil szervezeteket is teljesen kihagyta a tárgyalásokból. Az is gondot jelent, hogy az egyezmény nem rendezte a háborús bűncselekményeket elhallgató történelemkönyvek kérdését sem.

A megállapodás koporsójába az utolsó szöget a Megbékélési és Gyógyító Alapítvány megszüntetésével ütötte be a dél-koreai kormány. Ez az alapítvány fogadta és osztotta szét a Japán által nyújtott támogatásokat az áldozatok között. A dél-koreai lépést Abe elítélte, és nyilatkozatában úgy fogalmazott, ez az egyezmény volt hivatott „véglegesen és visszafordíthatatlanul megoldani” a vigasznők kérdését. Hozzátette, az államok közötti kapcsolatok nem működnek, ha a nemzetközi egyezményeket nem tartják be.

 

Belpolitikai háttér

A diplomáciai, politikai összetűzések eddig nem érintették jelentős mértékben a bilaterális gazdasági kapcsolatokat, ugyanis a két ország közötti kereskedelmi viták racionális gazdasági érdekek mentén a Kereskedelmi Világszervezet vitarendezési mechanizmusán keresztül zajlottak. A mostani döntést viszont sokkal inkább a belpolitikai, mintsem gazdasági, külpolitikai vagy épp a hivatkozott biztonságpolitikai racionalitás vezette. A szigorúbb exportkontroll bevezetését ugyanis a választók mozgósítására tett kísérletként is felfoghatjuk, hiszen a döntést maguk a szavazópolgárok is támogatták. Egy kormányzati felmérés szerint a 40 666 válaszadó 95%-a értett egyet azzal, hogy Dél-Koreát vegyék le a külkereskedelemben preferenciát élvező országok listájáról. Bár nem egy jól körülhatárolható ideológia mentén szerveződik, a Liberális Demokrata Pártra (LDP) egyértelműen a japán pártrendszer jobboldalán elhelyezkedő konzervatív-nacionalista politikai erőként lehet tekinthetni, Abe döntése pedig annak a párt keményebb vonalához tartozó szavazóbázisnak kedvezett, melynek tagjaira a történelmi revizionizmus és a Korea-ellenes érzések jellemzőek.

Abe Sinzó miniszterelnök politikájának egyik, a 2006-ban, röviddel első a miniszterelnöki kinevezése előtt írt Utsukushii kuni e (美しい国へ) [Tovább egy gyönyörű nemzet felé] c. művében is lefektetett sarokpontja, hogy a második világháború, a gazdasági buborék kipukkanása és az „elveszett évtized” után a politikának vissza kell állítania a japán emberek államba vetett bizalmát és nemzeti büszkeségét. Ez utóbbit azonban akadályozza, ha Dél-Korea folyamatosan arra emlékezteti a japán és a nemzetközi közvéleményt, hogy az ország milyen háborús bűncselekményeket követett el a második világháború alatt. A már tárgyalt legfelsőbb bírósági ítéletek és a 2015-ös egyezmény „semmibevétele” pedig azt sugallja a japán politikai elit számára, hogy Dél-Korea a múlt megszállottja, és mivel a múltat nem lehet megváltoztatni, a vita megoldása is folyamatosan falakba fog ütközni.

Nem meglepő tehát, hogy Abe – köszönhetően konfliktusvállaló személyiségének – a „bocsánatkérési diplomáciáról” lemondva gazdasági retorziókhoz folyamodott. A dél-koreai népet viszont az LDP nacionalizmusa és revizionizmusa a japán agresszió éveiben elszenvedett traumákra emlékezteti. A kérdés már csak az, hogy a két állam a „jövőorientált partnerség érdekében” képes lesz-e valaha véglegesen leszámolni a történelem vissza-visszatérő kísérteteivel? Nos, a megannyi sikertelen rendezési kísérlet, és az exportszabályozás ügyének kezelése fényében én személy szerint kétlem, hogy egy ilyen kompromisszum valaha létrejöhet.