Koszovó: félúton a megbékélés felé

2019 október | Braun András | Kül- és biztonságpolitika

Mi változott Koszovóban az 1999-es nemzetközi beavatkozás óta eltelt húsz évben, és milyen feladatokat kellene megoldani a térség viszonyainak rendezése érdekében? Közelgő Balkán-konferenciánk kapcsán ezeket a kérdéseket igyekszünk áttekinteni.

 

Húsz évvel a koszovói háború után

Nem sokkal az első délszláv válságot követően, 1998-tól kezdődően a nemzetközi közösségnek újabb fegyveres konfliktussal kellett szembenéznie a Balkánon. A szerbek és a koszovói albánok közötti ellentétek az 1990-es évtized végére háborúvá eszkalálódtak, ezzel pedig újra destabilizálódott a térség. A nemzetközi közösség a Clinton adminisztráció hathatós támogatásával a fegyveres beavatkozás mellett döntött attól tartva, hogy a boszniai háborúhoz hasonlóan ezúttal is etnikai tisztogatásra kerülhet sor. A katonai beavatkozás után Koszovó nemzetközi adminisztráció alá került, és ebben a NATO mellett az ENSZ-nek és más nemzetközi szervezeteknek is komoly feladatokat kellett ellátniuk. Az akkori történések tágabb értelemben a mai napig jelentős kihatással vannak a Balkán-régió biztonságpolitikai kérdéseire, és olyan fontos politikatörténeti eseményekhez is hozzájárultak, mint például Slobodan Milošević rezsimjének bukása.

A NATO katonai akciója, valamint az ENSZ Biztonsági Tanácsának 1244-es határozata sem adott választ azonban olyan kulcsfontosságú kérdésekre, mint például Koszovó státuszának végleges rendezése. A humanitárius intervenció tehát fontos nyitott kérdéseket hagyott maga után, és ezekre két évtized elteltével még mindig nem érkeztek megfelelő válaszok. De vajon meddig szükséges még a nemzetközi igazgatás fenntartása, lehet-e az eddigi eredményeket normatív szempontból értékelni, és milyen jövőkép nyílik a koszovói polgárok? Ez az írás többek között ezekre a kérdésekre keresi a választ.

 

Turbulens évtized: újbóli destabilizáció a Balkánon

Az első délszláv válságot az 1995-ös daytoni békeszerződés volt hivatott lezárni. Az egyezmény ugyan véget vetett a szerbek, bosnyákok és horvátok közötti harcoknak, azonban nem rendezett egyéb fontos regionális kérdéseket. Ilyen volt a Koszovóban élő szerb, illetve többségi albán lakosság közötti, már évtizedek óta kiélezett etnikai feszültség kérdése. Bár a jelen írás kereteit szétfeszítené a konfliktus átfogó ismertetése, röviden mégis szólni kell annak hátteréről.

Az egykori szocialista jugoszláv föderációban Koszovó különleges területnek számított. Tanulva a második világháború előtti összeomlásból, a titói Jugoszlávia igyekezett a szőnyeg alá söpörni minden olyan ügyet, amely a nacionalizmus szempontjából érzékeny lehetett volna. Így az 1974-es szocialista alkotmány értelmében Koszovó Szerbia autonóm tartományaként széles jogkörökkel rendelkezett Jugoszlávián belül. A szerbek számára Koszovó nemzeti öntudatuk és kultúrájuk bölcsőjét jelenti, viszont a török megszállás után a területen az ott élő albánok kerültek többségbe. Így tehát amíg a szerbek erős érzelmi kötődésük miatt ragaszkodtak Koszovóhoz, az albánok számára az önrendelkezés kinyilvánítása vált egyre inkább prioritássá. Az egykori tartományban az albánok már Jugoszlávia idején sem elégedtek meg az autonómiával, és több önállóságot követeltek maguknak: az 1980-as években szerették volna elérni a köztársasági  státuszt, később pedig már a függetlenség gondolata foglalkoztatta őket. Ez a szerbek számára elfogadhatatlan volt, így Koszovó ügye ismét  a politika napirendjére került. Az etnikai indulatokat tovább korbácsolta Slobodan Milošević 1989-es koszovói beszéde, amelyet a politikus a rigómezei csata 600. évfordulójára időzített. Az első délszláv válságot követően az etnikai feszültségek 1996-tól egyre jobban kiéleződtek, és 1998-ban a szerbek és albánok közötti háborúban csúcsosodtak ki.

 

A nemzetközi közösség válasza: a humanitárius intervenció

Amikor a világ számára világossá vált, hogy a Balkánon újabb háború tört ki, sokan féltek a boszniai és a ruandai népirtáshoz hasonló események megismétlődésétől. A tűzszüneti, valamint a franciaországi Rambouillet-ben folyó tárgyalások kudarca után elkerülhetetlennek látszott a konfliktusba történő beavatkozás. A NATO végül a Clinton adminisztráció támogatásával hetvennyolc napig tartó bombázásba kezdett az akkori Kis-Jugoszlávia területén. A humanitárius intervenció egyébként rendkívül vitatott volt, hiszen a NATO fegyveres akcióját a Biztonsági Tanács felhatalmazása nélkül indította meg. Milošević végül a szárazföldi beavatkozás elkerülése érdekében kapitulált, és az ekkor megszületett egyezmény értelmében Koszovó Szerbia része maradt ugyan, de nemzetközi igazgatás alá került.

A sokak által kritizált NATO-légicsapásokkal kapcsolatban Kofi Annan, az ENSZ akkori elnöke azt mondta, az emberi jogok szisztematikus megsértése esetén a nemzetközi közösségnek a „védelmezés felelősségének” koncepcióját (responsability to protect) kell szem előtt tartania, vagyis adott esetben fontosabb az emberi élet védelme, mint az állami szuverenitás. Ez a felfogás a nemzetközi kapcsolatokban a katonai szerepvállalás új fejezetét nyitotta meg. A precedensértékű beavatkozás normatív átrendeződést eredményezett, s úgy tűnt, ezzel a katonai és a humanitárius intervenciókkal kapcsolatos vélekedés is átalakul. Azt sem szabad elfelejteni, hogy ugyan a katonai beavatkozás elsődleges célkitűzése a fegyveres harcok megállítása volt, a nemzetközi közösség Koszovó újjáépítésén túl polgári és közigazgatási ügyekben is felelősséget vállalt. Ez azonban a katonai mellett a civil stratégia kidolgozását is megkövetelte. Ezért a nemzetközi igazgatás alapcélkitűzése az volt, hogy az ENSZ polgári misszióján keresztül fog ehhez a folyamathoz asszisztálni.

Az angol rövidítéssel UNMIK (United Nations Mission in Kosovo) névre keresztelt misszió kezdetben négy „kosárra” épült, és ezekben az ENSZ mellett fontos szerep hárult az EBESZ-re, valamint az Európai Unióra is. Az ENSZ égisze alatt működő nemzetközi igazgatás olyan területekre kívánt fókuszálni, mint a rendőrség és igazságszolgáltatás kiépítése, Koszovó demokratizációjának elősegítése, az intézményépítés, valamint az újjáépítés és a gazdasági fejlődés előmozdítása. A katonai biztonságot pedig 1999 júniusa óta a NATO KFOR -missziója szavatolja. Ehhez azt is fontos hozzátenni, hogy az Európai Unió egyre fajsúlyosabb területeken vállalt feladatokat a nemzetközi igazgatásban. Ez az igazgatási mód húsz év elteltével azonban nem csupán normatív, de gyakorlati kérdéseket is felvetett: meddig kell fenntartani a nemzetközi, ideiglenesnek szánt igazgatást, hogyan lehet elősegíteni a gazdasági fejlődést, milyen lépések szükségesek a közigazgatás, valamint a demokratikus politikai rendszerek kiépítéséhez, és egyáltalán, mi legyen Koszovó végső státusza?

 

A következő húsz év kérdései

Látható, a NATO 1999-es beavatkozása hosszú időkre meghatározta a régió biztonsági helyzetét. A katonai beavatkozásnak azonban az is a következménye volt, hogy a térségben politikai vákuum alakult ki. A nemzetközi igazgatás nyomán Boszniával ellentétben ugyanis Koszovó végleges státusza nem tisztázódott. Ennek folyományaként a nyitott kérdések miatt Belgrád és Pristina között továbbra is feszült maradt a politikai viszony. Mivel a különböző javaslatok működésképtelennek viszonyultak, Pristina 2008-ban végül egyoldalúan nyilvánította ki függetlenségét. Ezt azonban Belgrád azóta sem fogadja el. A korlátozott szuverenitás továbbra is potenciális destabilizációs tényezőként lebeg a Balkán felett, így kétségtelen tény, az egész régió, sőt Európa érdeke, hogy Koszovó státusza rendeződjön. A megoldás így jelen állás szerint csakis egy Belgrád és Pristina számára egyaránt fájdalmas kompromisszum lehet. Az Európai Unió az elmúlt időszakban igyekezet közvetíteni a két fél között, és mindenképpen pozitívumnak tekinthető, hogy mind Belgrád, mind pedig Pristina elfogadta Brüsszel segítségét. A mérföldkőnek számító brüsszeli egyezményt azonban azóta sem sikerült implementálni, és Koszovó továbbra sem nyert felvételt fontos nemzetközi intézményekbe. A közelmúltbeli események is azt támasztják alá, hogy a végleges rendezés még várat magára.

A fenti bizonytalanság és a negatív jövőkép miatt az országban élő fiatalok tömegesen vándorolnak külföldre. Számukra az is gondot jelent, hogy a Nyugat-Balkánon Koszovó az utolsó olyan hely, ahol az Európai Unió még nem vezetett be vízumliberalizációt, noha a pristinai kormány az ehhez szükséges feltételeknek eleget tett.

Húsz évvel ezelőtt a nemzetközi erők fő célja a fegyveres konfliktus megszüntetése volt. Mára viszont már az is időszerűvé vált, hogy a biztos béke mellett egy élhetőbb jövő képe is kirajzolódjon a térség lakói előtt. Az elkövetkezendő két évtized legfontosabb kérdése az lesz, hogy milyen stratégiát tud felmutatni a nyugati világ Koszovó számára. Csak ebben az esetben lehet majd az intervenció normatív hatásait vizsgálni, és pozitívan értékelni azokat. A biztonságpolitikai és politikai kérdéseken túl tehát fontos azokkal a szakpolitikai területekkel is foglalkozni, amelyek biztosítják a koszovói közigazgatás és közszolgáltatások működését. Ez ugyanis minden ott élő albán, szerb és egyéb etnikumhoz tartozó érdeke, és csak így lehet kezelni a fiatalokat sújtó munkanélküliséget és az ebből fakadó tömeges kivándorlást.

 

 

Nyitókép, forrás: Robert Dobra/Shutterstock