Míg a sárga fakul, a zöld helyét a piros veszi át – a jövő azonban továbbra is szürke

2019 09 | D'Onofrio Alessandro | EU-V4 iroda | Kül- és biztonságpolitika

Úgy tűnik, Itália legutóbbi eszement válsága lassan a végéhez közeleg, záróakkordja pedig a politikai opportunizmus és következetlenség remekműve lesz – egyszóval: egy igazi olasz ramazúri. A sorban a második teljesen meglepetésszerű olasz kormánykoalíció az „italexittel” kapcsolatos aggodalmakat ugyan eloszlatja, és az ország európai partnerei számára is megnyugtatónak tűnik, tető alá hozása után mégis csak kevesen tekinthetnek magukra győztesként – vesztesként viszont annál többen.

Miután az ország elnöke, Sergio Mattarella minden kétséget kizáróan világossá tette, nem lesz előrehozott választás, Guiseppe Contét bízta meg az új kormány felállításával. Ezt követően a korábbi sárga-zöld, illetve a mostani sárga-piros kabinet közötti folytonosságot talán csak egy személyben képviselő Conte összeállítja a koalíciós erőkhöz közelálló illusztris figurákból álló minisztereinek a listáját. Sokan leírták már: a legfontosabb minisztériumok közül nem egy – így a gazdasági, a védelmi, valamint a belügyi tárca is – Zingaretti Demokrata Pártját (PD) illeti majd. Ráadásul a pártnak arra is lehetősége nyílik, hogy megnevezze az ország soron következő Európai Bizottságba szánt jelöltjét – ez pedig az előző kormányhoz képest jelentős irányváltást jelent. A párt főtitkára megerősítette, az új kormánynak fordulópontot kell jelentenie, és zászlajára az elmúlt tizennégy hónappal való szakítást kell tűznie. Kijelentéséhez azt is hozzáfűzte, az első ebbe az irányba tett lépést az ország Európa-párti meggyőződésének újbóli középpontba állítása jelenti majd. Mattarellával való találkozását követő első nyilatkozatában Conte elmondta: Olaszországnak „be kell hoznia az elvesztegetett időt”, kormánya pedig „azonnal munkának lát, hogy olyan költségvetést javasoljon, amelynek nem része a forgalmi adó növelése, védi a megtakarítókat, és a növekedés, illetve a társadalmi fejlődés biztos perspektíváját nyújtja”. Nem csoda, Brüsszel és a nemzetközi piacok rögtön lelkesedéssel fogadták a sárga-piros koalíció felállítását, és valószínűleg biztosítani fogják az ország számára jelenleg szükséges rugalmas pénzügyi feltételeket is.

Az új kormány miniszterelnöke Giuseppe Conte lett – ő a következő napokban fogja összeállítani kormányzati csapatát

Forrás: Shutterstock

Úgy tűnik tehát, Itália legutóbbi eszement válsága lassan a végéhez közeleg, záróakkordja pedig a politikai opportunizmus és következetlenség remekműve lesz – egyszóval: egy igazi olasz ramazúri. A sorban a második teljesen meglepetésszerű olasz kormánykoalíció az „italexittel” kapcsolatos aggodalmakat ugyan eloszlatja, és az ország európai partnerei számára is megnyugtatónak tűnik, tető alá hozása után mégis csak kevesen tekinthetnek magukra győztesként – vesztesként viszont annál többen. Ahhoz egy percig nem férhet kétség, hogy a vesztesek ligájának az élén Salvinit találni. A mostani politikai krízisnek ő volt egy személyben a kirobbantója, miután oroszlánként egyik strandot a másik után teleharsogta, és kevélyen abban bízott, hogy a közvélemény-kutatások eredményei biztosítják számára a sérthetetlenséget. Bizonyára nem volt tudatában annak, hogy ha mindenki – az intézmények, az EU és kormányzati szövetségesei – ellen egyszerre hirdet háborút, akkor azt egyszerre kell majd mindenki ellen viselnie. Pedig éppen ez történt: magabízó módon pont akkor támadott, amikor a többiek mind számítottak erre a húzásra, és már készen álltak az ellenlépésekkel.

A „Kapitánynak” így aztán most végig kell néznie, ahogy felbőszült ellenfelei és korábbi barátai felosztják egymás között a hatalmat, miközben ő kénytelen lesz átülni az ellenzéki padsorokba, a Cavaliere szomszédságába, aki valószínűleg majd neki is fogja szegezni a kérdést: „Hát nem megmondtam előre?” Kétség nem férhet hozzá, Berlusconi igyekszik majd a saját javára fordítani Salvini csalódottságát, hogy központi szerephez jusson a jobbközép koalíció kialakításában, mivel az Öt Csillag és a PD között megszületett megállapodás ellenzése és az októberi szavazás megtartására tett kísérletének sikertelensége után nem mutatkozik más esély arra, hogy pártja, a Forza Italia a felszínen tudjon maradni. A közvélemény-kutatások tanúsága szerint viszont a Liga még mindig az ország legnagyobb pártjának számít, és az új kormánykoalíció bukása egészen bizonyosan új szavazókat is terel majd Salvini támogatóinak táborába. Az ő árulásról és a Brüsszel által irányított régi, az olasz emberek akarata ellen szövetkező politikai erőkről szóló fordulatai jelentik majd a következő hónapok vezérmotívumát egészen addig, amíg a Liga-buborék ki nem pukkan. Október 19-én Salvini nyilvános tiltakozásra szólított fel „a Párizs és Brüsszel által kinevezett” kormánnyal szemben. Az idő majd megmutatja, hogy az Európa átformálását ígérő – ám abban gyászos kudarcot valló – politikusnak sikerül-e legalább otthon visszaszereznie a politikai elsőbbségét.

A legnagyobb vesztesek sorában a második helyen az Öt Csillag Mozgalom áll. A párt már most is rengeteget vesztett a hitelességéből amiatt, hogy nem is olyan régen, 2018 júniusában úgy döntött, a Ligával közösen lép kormányra, és ezzel a leginkább baloldali beállítottságú szavazóit elidegenítette magától. Az elmúlt tizennégy kormányon töltött hónap viszont bizonyította, Di Maio és társai nem többek egy amatőrökből álló tarka kompániánál, ráadásul könnyen belekerülnek a náluk nagyobb tapasztalattal bíró politikusok, így például Salvini hálójába, és készek arra, hogy akár saját ideáljaik feladásával is partnereik minden szélsőséges szertelenségét támogassák, miközben nem jelentenek világos ellenpontot e túlzásokkal szemben.

Ebben a transzformista mintázatban viszont a tortára a habot az Öt Csillagnak az az elképesztő – és egyben kínos – döntése jelenti, hogy pont a Demokrata Párttal bútoroz össze az új kormány felállításakor. Szűk egy hónap alatt a párt eljutott a hangosan kinyilvánított „A PD-vel soha nem állunk össze!” szlogenjétől egészen odáig, hogy most már részletekbe menő egyeztetéseket tart régi-új riválisaival arról, melyik minisztérium kinek jusson. Zingarettinek ugyan el kell fogadnia az Öt Csillag néhány – például Conte miniszterelnöki kinevezéséről szóló – kérését, ám hatalomvágyában az egyezkedések közepette a Mozgalom végül saját, a közvetlen demokráciáról szóló hitvallását is elárulta. A tagságnak pedig engesztelésül azzal szúrták ki a szemét, hogy a mozgalom privát online felületén lehetősége lesz a végső szót kimondani a mostani szövetséggel kapcsolatban. Ám még ha a szövetség ellen szavazna is a párttagság, igen nehéz elképzelni, hogy az Öt Csillag már Conte kormányának felállítása előtt az abból való kilépés mellett döntene.

A másik problémát az új kormány minisztereinek kiválogatása jelenti. A PD és az Öt Csillag is azt szeretné, hogy Salvini Itáliában egyre terjedő autoriter hullámának feltartóztatása érdekében a miniszteri posztok élére köztiszteletben álló, a tudományos élet, illetőleg az egyes szakterületek krémjéhez tartozó tekintélyes személyiségek kerüljenek. Ez a preferencia viszont egzisztenciális kihívást fog jelenteni az Öt Csillag számára, ugyanis a PD számos ilyen személyiséget tudhat a saját soraiban, ez pedig növeli annak az esélyét, hogy az új miniszterek és államtitkárok java része inkább a baloldalhoz közeli háttérrel rendelkezik majd.

A jövőben két további fontos kérdéssel is szembe kell majd néznie az Öt Csillagnak. Ezek közül az egyiket a párt jövője jelenti. Miután Di Maio és társai megmutatták, hogy bármit és annak ellenkezőjét is képesek a zászlójukra tűzni, a pártnak most már muszáj lenne végre kitalálnia, pontosan milyen helyet kíván elfoglalni a politikai palettán. Az utóbbi hónapok kormányzati pozícióban szerzett tapasztalatai alapján az Öt Csillagnak muszáj lesz belátnia, az olasz választók nem annyira rajonganak a posztideológikus felfogásért, ráadásul a párt a jobboldal felé tett közeledései során mindig úgy vesztett szavazatokat, hogy abból a Liga profitált. Most pedig igencsak olybá tűnik, a párt baloldali fordulatából a PD fog profitálni – a szavazók tehát inkább választják az eredeti változatot, mint annak másolatát.

A másik olyan próbatétel, amellyel az Öt Csillag Mozgalomnak a jövőben szembe kell majd néznie, a pártvezetés kérdése lesz. Az elmúlt tizennégy hónap során Di Maio népszerűségét a pártján kívül és belül sem tudta növelni. A harminchárom éves vezetőt elképesztő módon háttérbe szorította Salvini hiperaktivitása, illetve Conte professzionális hozzáállása és kereszténydemokrata stílusú közvetítőképessége. Ráadásul az Öt Csillag szervezete is gyökeres hátraarcot sürget, Di Maio szerepét pedig kevésbé mérsékelt figurák vehetik át. A pártvezető eközben viszont azért rúgkapál, hogy miniszterelnök-helyettesi tisztségét az új kormányban is meg tudja tartani – vágya azonban a Demokrata Párt ellenállásába ütközik. Az olasz politikai élet rég várt forradalmasítójának tekintett Mozgalom tehát a közeljövőben valószínűleg válságos perióduson fog keresztülmenni. Az utóbbi időben identitásproblémák gyötrik, így problémáira valószínűleg az jelenti majd a megoldást, ha visszatér a gyökereihez. A egykori identitásához való visszatérésből és a többi között a környezetvédelem, a polgárjogok, a társadalmi igazságosság és a korrupció elleni küzdelem – vagyis a korábban a pártot a politika centrumába segítő ügyek – szószólójaként való fellépésből a Mozgalom mindenképp jól jönne ki, mivel Olaszországban jelenleg megmagyarázhatatlan módon hiányoznak az ezeknek a témáknak a képviselete mellett lándzsát törő politikai erők.

A PD új főtitkára, Nicola Zingaretti

Forrás: Shutterstock

A Demokrata Párt esetében a mostani válság jelentette annak a hagyományos és máig megoldatlan konfliktusnak az újabb határkövét, amely Renzi és tanítványai, illetve a párton belül még mindig vezető pozíciót élvező posztkommunista tradíció örökösei között húzódik. A párt támogatóinak biztató – a múlt évi választások 19%-áról az idei európai parlamenti választások 23%-ára történő – növekedése ellenére a felismerés pillanatában a belső törésvonalak pusztítóak lesznek majd, és jelentős előnyt biztosíthatnak a megújult jobbközép számára. Az Öt Csillaggal közös kormány kialakításáról szóló döntést jobban meg lehet érteni, ha azt a vezetésért folyó harc szemszögéből vizsgáljuk, hiszen az egésznek ez az egyedüli mozgatórugója. A szavazóurnákhoz való visszatérés a közvélemény-kutatások szerint a minden eddiginél alacsonyabb támogatottsággal bíró Öt Csillagnak megadhatta volna a kegyelemdöfést, a balközepet pedig visszahelyezhette volna eddigi, a Liga és barátainak fő ellenzékét jelentő szerepébe. Ám végül a belső viták győzedelmeskedtek. Az egyik oldalon az előrehozott választásokat támogató és a Conte miniszterelnöki kinevezését elutasító Zingaretti belement az új kormánykoalícióba – ezzel valószínűleg időt akart nyerni, mivel érezte, hogy a hatalma nem olyan szilárd, mint ahogy azt korábban gondolta. A másik oldalon viszont Renzi igyekszik azt mutatni, ő önzetlenül járt el a mostani események során – ám az Öt Csillaggal kötött természetellenes és terméketlen paktumba valójában azzal a céllal ment bele, hogy a PD-t rossz színben tüntesse fel, ezzel pedig megerősítse a saját párton belül, illetve egy új, liberális, Európa-barát erő vezetőjeként betöltött pozícióját. Bármi is lesz mostani mesterkedések a végeredménye, a baloldalon belüli hagyományos törésvonal minden bizonnyal kedvezni fog a populisták és a szélsőjobboldali erők hatalomba történő visszatérésének.

Muszáj külön kitérni a köztársasági elnök személyére is. A jelenlegi szembenállásban Mattarella ugyan nem tekinthető vesztesnek, de győztesnek sem. Kétség kívül ő a második világháború utáni időszak olasz történelmének legszerencsétlenebb elnöke, mivel neki kell az ország valaha volt legmegbízhatatlanabb és legképzetlenebb politikai elitjével megbirkóznia. Feladata ráadásul még ennél is sokkal bonyolultabb, mivel óvatosan kell bánnia az alkotmány által az új kormányok kinevezése terén neki biztosított hatalommal. Bizonyos körülmények között az, ha az elnök technikai kormányt kíván felállítani, inkább szükségszerűség, mint a hatalommal való visszaélés, mégis Mattarella egyértelműen el kívánja kerülni ezt a döntést, mivel tanult elődje, a rosszmájúan csak „György királynak” nevezett Giorgio Napolitano példájából. Sokan ugyanis úgy vélik, a korábbi, Napolitano által kinevezett technikai kormányok jelentették az ideológiai muníciót az olasz politikai egyensúlyt az utóbbi években megbillentő populista felháborodás számára.

Az olaszok 42,8%-a inkább új választásokat, nem pedig az új összetételű kormánnyal való kísérletezést támogatná

Forrás: Shutterstock

Végül viszont muszáj szót ejteni a mostani küzdelem legnagyobb veszteseiről: az olaszokról is. A legutóbbi felmérések szerint többségük nem elégedett a sárga-zöld kormány munkájával, de nem érez rokonszenvet a sárga-piros koalíció iránt sem. Az általuk – vagy legalábbis a megkérdezettek által – preferált megoldást igazából az jelentené, ha új választásokat rendeznének. Ahogy azt már korábban is említettük, az októberi választások egyértelmű győztese valószínűleg a Liga lett volna – ugyanakkor Salvini hencegő kijelentései ellenére az egyetlen valódi, az abszolút többségnél csak néhány szavazattal kevesebbet kapó tábor a „nem szavazók pártja” lett volna. Az Liga – Öt Csillag kormánnyal az olaszok politikából való kiábrándultsága még tovább nőtt, ez pedig egyértelműen jelzi, az emberek elvárásai és a hatalmi játszmák kimenetele között roppant űr tátong. Ennek ellenére az előbb említett felmérés következtetései szerint a munkalehetőségek – vagy még inkább azok hiánya – jelentik az olaszok legnagyobb aggodalmát, egy olyan ügy tehát, amelyet a most felbomlott kormánynak nem sikerült megfelelő módon kezelnie. A Liga túlságosan arra összpontosított, hogy megmutassa, Olaszország fő problémáját a bevándorlás jelenti, az illetékes minisztériumot irányító Öt Csillag, illetőleg Di Maio pedig úgy döntött, az kérdést néhány mélységesen paternalista, jövedelemhez kötődő támogatással oldja meg. Olaszország lomha gazdasága és a nullaszázalékos növekedésről szóló előrejelzések alapján kicsi annak az esélye, hogy Itália jövője a mostaninál fényesebb lesz. Az egyre csak növekedő, kizárólag a fiskális beavatkozás erősítése révén csökkenthető adósság pedig még inkább térdre fogja kényszeríteni az országot. Továbbra is nagy kérdőjel azonban, hogy az olaszok hogyan reagálnának egy esetleges új politikai válságra, és mennyire lesznek reményhagyottak, ha vagyonuk tovább csökken. Ezekkel a kérdésekkel pedig minden felelős olasz és európai erőnek muszáj lesz foglalkoznia.