Tizenöt évvel a csatlakozás után: a V4-ek és az EU - 1. rész

2019 október | Braun András | Kül- és biztonságpolitika

Idén tizenöt éve, hogy a visegrádi országok csatlakoztak az Európai Unióhoz. Ez az idő több mint a fele annak, mint ami az Uniót létrehozó maastrichti szerződés hatályba lépése óta eltelt, ezért nem árt áttekintenünk, hogy mit sikerült eddig elérnünk, és megvitatnunk, milyen feladatok állnak előttünk.

Az október 24-én a Wilfried Martens Európai Tanulmányok Központjával közösen megrendezendő konferenciánk felvezetéseképpen a mostani írás és annak folytatása ezeket a kérdéseket járja körül.

Az 1980-as évek végétől több olyan esemény is történt Európában, amely már előrevetítette, hogy az addigi politikai helyzet gyökeres változáson megy majd keresztül. A lengyelországi Szolidaritás legalizálása, az osztrák–magyar határon megrendezett páneurópai piknik vagy éppen a berlini fal leomlása mind egy új korszak kezdetét jelezték. Ezek a történések nemcsak az egypárti, államszocialista rendszer végelgyengülését mutatták, de azt is, hogy a kelet-közép-európai államok előtt nemsokára új lehetőségek jelennek meg az európai horizonton. Ma már tudjuk, ez az időszak nem csupán a kommunizmus végét, hanem a térség demokratikus átmenetének kezdetét is jelentette. Ennek a Samuel P. Huntington nyomán a demokratizáció harmadik hullámának is nevezett folyamatnak a részeként a korábbi szocialista államok demokratikus intézményeket hoztak létre, és piacgazdasági reformokat vezettek be, Kelet-Közép-Európa számára pedig lehetővé vált, hogy új külpolitikai prioritásokat fogalmazzon meg.

Mindez a térséget a nyugati integráció különböző intézményeihez is közelebb hozta. Az új helyzet azonban új típusú együttműködést kívánt meg a térség államaitól, és ezt a szükségszerűséget a négy közép-európai ország újonnan választott vezetői is felismerték. Ebben az írásban arra tettem kísérletet, hogy röviden bemutassam a visegrádi együttműködéshez elvezető folyamatot, valamint az együttműködésnek az uniós csatlakozási folyamat során játszott szerepét.

 

Új lehetőség Európa keleti és nyugati felének: a kettéosztottság után

A második világháborút követően Európát a vasfüggöny osztotta ketté. A kelet-közép-európai országok Moszkva fennhatósága alá kerültek, s ez nagymértékben korlátozta az egyes államok külpolitikai mozgásterét. Ez a helyzet az 1980-as évek végétől megváltozott, a határnyitásokat követően pedig a merev elzárkózást a közeledés váltotta fel. Egymás után váltak múlttá a kontinensünket évtizedeken keresztül kettévágó fizikai akadályok: megszűnt a belső német határ, leomlott a berlini fal, és véget ért a Kelet és Nyugat közötti szembenállás is. Ezen változások egyik katalizátora a Tallinntól Szófiáig terjedő demokratizálódási hullám volt, mivel az átrendezte a régió geopolitikai helyzetét, s ezzel új korszak vette kezdetét Európában. Más érdekek és értékek váltak meghatározóvá, ezek pedig tökéletes összhangban álltak azokkal az elképzelésekkel, amelyekre az európai integráció alapjait is lefektették: az emberi méltóságra, a szabadságra, a demokráciára, az egyenlőségre, a jogállamiságra és az emberi jogokra épülő alapelvekkel. Az aktív közeledés később az Európai Unió területi bővülését is lehetővé tette, új lehetőségeket kínálva ezzel úgy a kontinens keleti, mint annak nyugati fele számára.

 

A V4 mint a regionális együttműködések új formája

Ahogyan azt már a bevezetőben is említettem, Közép-Európa államai közös történelmi múltjuknak köszönhetően az átmeneti évek során is igen hasonló nehézségekkel néztek szembe. Mivel a rendszerváltást követően ezek az országok azonos célokat fogalmaztak meg, Varsó, Prága, Pozsony és Budapest egyaránt érdekeltté vált az átalakulás sikerében. A térség vezetői ugyanis úgy vélték, minél közelebb kerülnek az euroatlanti integrációs struktúrákhoz, annál könnyebben tudják megszilárdítani a már megkezdett reformjaikat. Egy ilyen, a Keletet a Nyugattal összekötő együttműködésre pedig a bipoláris világrend összeomlását követő időszak remek lehetőséget kínált. Az egységes Európa nemcsak Helmut Kohl német kancellár, hanem Közép-Európa új vezetői, Lech Wałęsa lengyel és Václav Havel csehszlovák elnökök, valamint Antall József magyar miniszterelnök számára is fontos vízió volt.

Éppen ezért 1991 februárjában az akkor még háromtagú, de hamarosan már négy országra bővülő csoport vezetői úgy határoztak, megújítják történelmi együttműködésüket. Így jött létre az a visegrádi együttműködés, amely 1993-ban, Csehszlovákia felbomlásakor nyerte el mai formáját. Közös nyilatkozatukban az akkori vezetők kijelentették, céljuk az „Európa politikai, gazdasági, biztonsági és jogalkotási rendszerébe való teljes körű bekapcsolódás.” A V4-ek együttműködése bizonyos szempontból tehát több volt egy puszta kísérleti regionális kooperációnál. A V4 soha nem lett intézményesítve, ám pontosan ez volt az, ami az együttműködés rugalmasságát is biztosította. Ez tette ugyanis lehetővé egy olyan fórum kialakulását, amelybe a politikai vezetők őszintén és nyíltan el tudják mondani a véleményüket közös ügyeikkel kapcsolatban. A V4 emiatt akár modellértékű szövetségnek is tekinthető, s ahogy Martin Dangerfield egy tanulmányában írta: az Európai Unió ötödik, 2004-es bővítése olyan helyzetet teremtett, amelyben a térségi együttműködések célja az egyes országok euroatlanti integrációjának elősegítése volt.

 

Kihívások és lehetőségek: a V4-ek az EU-ban

2004. május elsején a négy visegrádi ország, Lengyelország, Csehország, Szlovákia és Magyarország az Európai Unió tagja lett, és ezzel a visegrádi deklaráció talán legfontosabb célja is beteljesült. A csatlakozás azonban egy új kérdést is felvetett: vajon mi lesz a V4 jövője, és vajon folytatódhat-e az együttműködés az Unió berkein belül? Az elmúlt másfél évtized megmutatta, a négy uniós tagállam informális együttműködése továbbra is életképes, sok esetben pedig szükséges is. Az Unió 2004-es bővítése azonban nemcsak az európai országok közötti politikai és a gazdasági kapcsolatok szorosabbá tételét jelentette, hanem kontinensünk egyesülésének is újabb szimbolikus eseménye volt. Jelenleg mind az Unió, mind a tagállamok komoly kihívásokkal néznek szembe, ezek pedig új kérdéseket vetnek fel az európai integráció jövőbeli alakulásával kapcsolatban.

Ezért a közép-európai államok csatlakozásának tizenötödik évfordulóját ünnepelve azzal is fontos foglalkozni, hogy milyen kihívások és lehetőségek várnak a jövő Európájára. Mindezen kérdések megvitatására és megválaszolására további lehetőség nyílik majd 2019. október 24-én Brüsszelben, az Antall József Tudásközpont és a Wilfried Martens Európai Tanulmányok Központja által közösen szervezett konferencián.