Utóirat egy impeachmenthez

2020 03 | Pálmai Zsolt | Transzatlanti kapcsolatok | Kül- és biztonságpolitika

Hogyan változott az amerikai politika a Trump elmozdítására irányuló eljárás sikertelensége nyomán? Legújabb blogbejegyzésünkben három tanulságot vonunk le az üggyel kapcsolatban.

Valószínűleg senkinek sem okozhatott különösebb meglepetést, hogy a Donald Trump ellen indított, a hatalommal való visszaélés és a Kongresszus munkájának akadályozása miatt folyó impeachmenteljárás az elnök felmentésével zárult, köszönhetően a Szenátus szinte tökéletes tűzfalként működő republikánus többségének. A közbeszédben a történet többnyire csak egy, a 2020-as elnökválasztás tágabb kontextusába ágyazott, a Demokrata és a Republikánus Párt között folyó zéró összegű politikai játszmaként jelent meg – én magam is ilyen értelemben írtam róla korábban –, a változatosság kedvéért tehát az alábbi cikk ezúttal inkább néhány más jellegű, félig-meddig egymáshoz kapcsolódó tanulságot és várható következményt vesz végig.

Jelenleg szinte képtelenség lenne amellett érvelni, hogy Trumpnak a frissen megválasztott ukrán kollégájára történő nyomásgyakorláson kívül bármi más oka lett volna visszatartani a Kongresszus által már jóváhagyott támogatást. Tettével arra kívánta rávenni Volodimir Zelenszkijt, hogy jelentsen be nyomozást egy már régen cáfolt, a Demokrata Párt országos bizottságának 2016-os feltörésével kapcsolatos összeesküvés-elmélettel kapcsolatban, illetve egy másik, hasonlóan alaptalannak tűnő ügyben. Ez utóbbiban a néhány hónappal ezelőtt a 2020-as választásokon Trump legerősebb kihívójának számító Joe Biden korábbi alelnök, valamint Hunter nevű fia is érintett volt, így a nyomozás bejelentése az elnök riválisa számára igen kedvezőtlen hírfolyamot indíthatott volna el. Számtalan jel utal arra, hogy Trumpot nem a korrupció elleni küzdelem motiválta: ez áll több, az ügyben érintett tisztviselő részletes vallomásában is, ráadásul a korrupció egyébként sem tántorította el korábban a Trump-kormányt attól, hogy bizonyos országoknak segélyt folyósítson (illetve az elnököt attól, hogy nyilvánosan méltasson korrupcióban közvetlenül érintett vezetőket), vagy csökkentse a külügy korrupcióellenes programjainak költségvetését, és megkerülje az ilyen célokra használt hivatalos csatornákat, közben pedig szokatlanul szigorú titkosítással lássa el a közte és Volodimir Zelenszkij között zajló később hírhedté vált telefonbeszélgetést.

Az egyetlen vitatható pont tehát az, hogy hivatalból való elmozdítása indokolt következménye lett-e volna annak, hogy az elnök saját újraválasztása érdekében tartotta vissza segélyt. Mint látható, a legtöbb republikánus képviselő (és választóik nagy része) nem így látta. Mit jelent tehát mindez?

 

Magasabb impeachment léc

Az impeachment nem közjogi eljárás, soha nem is volt annak szánva. Esetében ehelyett egy olyan politikai mechanizmusról van szó, amelyben az elnök elmozdításáról vagy felmentéséről választott képviselők döntenek. Ilyen értelemben az egész folyamatot nagymértékben befolyásolja az aktuális politikai dinamika, és ennek köszönhetően a képviselőknek olyan tényezőket kell mérlegre tennie, mint a precedensérték, saját lelkiismeretük szava, a párt érdeke, szavazóbázisuk hangulata, illetve – ideális esetben és a fentiekkel szemben – a jogszerűség. Nem létezik olyan objektív szempontrendszer, melynek értelmében egy döntést jónak vagy rossznak lehet nevezni, releváns bírósági határozat hiányában pedig „az igazságszolgáltatás kudarca”-kifejezés többnyire alkalmazhatatlan a végeredményre.

Miután minden jel arra utal, Trump valóban arra használta elnöki hatalmát, hogy kárt okozzon egy politikai riválisának, nem lett volna indokolatlan azt várni (legalábbis egy időutazó számára), hogy egynél azért több republikánus képviselő szavaz majd az elnök ellen – ahogy az 1998-ban is megtörtént, amikor néhány képviselőházi demokrata pártjával szembefordulva Bill Clinton ellen és az impeachment mellett tette le voksát, illetőleg a szenátusi tárgyalás végén is tíz republikánus szavazott az elnök ártatlanságára legalább az egyik vádpontban. Abban az esetben a vádak kifejezetten megalapozottak voltak, azok tartalmi magva – egy jórészt személyes ügy – azonban olyan jellegű volt, hogy az impeachment alkalmazásában még az ellenzék egy része is visszafogottságot tanúsított. Ezzel szemben Trump impeachmentjének központi kérdése az elnöki hatalom határairól szól – ezeket a határokat pedig egy pártfüggetlen kongresszusi felügyelőtestület szerint Ukrajna esetében Trump törvénytelenül lépte át. A Trump elmozdítása ellen voksoló republikánus szenátorok (akik közül korábban többen is Clinton elmozdítására szavaztak) különböző módokon igyekeztek döntésüket indokolni: volt, aki annak a reményének adott hangot, hogy az elnök a szavazás idejére már megtanulta a leckét, míg mások az egész eljárást pártpolitikai színjátéknak nevezték. A végeredmény viszont újból precedenst teremtett azzal kapcsolatban, hogy hol húzódnak az elfogadható elnöki viselkedés határai – hiába mondta például Lisa Murkowski szenátor, hogy az elnök viselkedése „szégyenteljes és helytelen” volt, és Trump „személyes érdekei nem írják felül e nagy országéit”, végül ő is a felmentésre szavazott.

 

Még Trumpabbé a párt™

Mindezt egy olyan – a fent leírtak által csak még jobban megtámogatott – helyzet tette lehetővé, amelyet újságírók és kommentátorok Trump hivatalba lépése óta már számtalanszor leírtak: a jelöltségével szembeni kezdeti ellenségesség és fenntartások után a republikánus establishment végül teljesen beállt Trump mögé. Az impeachmenttel pedig ez a folyamat lépett új szintre. Ahogy a 2016-os előválasztások során, úgy most is a választói preferenciákat követte a párt, mivel az elnökkel szembefordulni ma finoman szólva sem életbiztosítás mainstream republikánus körökben. Miután a republikánus szavazók hatalmas, 90%-os többsége Trump elmozdítása ellen foglalt állást, semmi értelme nem volt csoportos politikai öngyilkosságot várni a párt képviselőitől.

Infographic: Impeachment: How Support For Trump Compares To Nixon  | Statista You will find more infographics at Statista

Különböző csoportok véleménye Trump hivatalból való elmozdításáról, összevetve a Richard Nixon esetében a Watergate-botrány nyomán mért adatokkal (a lila az elnök hivatalból való elmozdítását támogatókat, a fekete az ezt nem támogatókat jelenti, a szürke pedig azokat, akinek nem volt véleménye a kérdéssel kapcsolatban; a négy fő csoport felülről lefelé: felnőttkorúak, demokraták, függetlenek, republikánusok)

Forrás: Statista, szerző: Niall McCarthy, licenc: Attribution-NoDerivatives 4.0 International

 

Amerikában az éjszakai tévés szatíráknak és a hírtelevízióknak igazi ajándék volt a Lindsay Grahamhez és Newt Gingrich-hez hasonló republikánus politikusoknak az impeachment ügyében Bill Clinton idején tanúsított kiállásukhoz képest mutatott pálfordulása, a következetesség azonban könnyű áldozat, mikor a választói harag az alternatíva. A választók Trump iránti hűsége ellenben jól illeszkedik a populista mozgalmaknál tapasztalható mintába: Jan-Werner Müller politológus szerint a populisták támogatói még akkor is kitartanak választott vezetőik mellett, amikor bizonyítékok támasztják alá, hogy azok valami kifogásolhatót tettek, egészen „addig, amíg a cselekedeteik látszólag a »mi« morális, keményen dolgozó oldalunkat szolgálják, és nem az immorális, mi több, esetleg külföldi »övékét«” – ez pedig az elnök retorikájának kulcsfontosságú toposza (ezzel együtt persze hiba lenne azt feltételezni, hogy ez a jelenség kizárólag a Trumphoz hasonló politikusok esetében érvényesülhet).

 

Tanulságok Trump számára

A szenátusi tárgyalás egyik legfigyelemreméltóbb pillanata és a fent leírt gondolkodásmód egyik legtisztább megnyilvánulása az volt, amikor Trump jogtanácsosa, Alan Dershowitz úgy érvelt, hogy „ha az elnök olyasmit tesz, ami szerinte a köz érdekében segíti az újraválasztását, akkor az nem lehet olyasfajta quid pro quo, amely impeachmentet von maga után”. Időről időre maga Trump is nyilatkozik ilyesmiket, azt állítva, hogy az alkotmány második cikkelyének köszönhetően azt tehet, „amit csak akar”. Persze ezek az állítások teljesen abszurdak, ezzel együtt azonban kiválóan illusztrálják, hogyan viszonyul Trump és köre a végrehajtó hatalomtól elvárható visszafogottsághoz.

Dershowitz érvelése azzal kapcsolatban, hogy Trump újraválasztása érdekében tett lépései miatt miért nem vonható impeachment alá

Forrás: YouTube

 

Ennek megfelelően a mostani impeachmenteljárás csak még inkább felbátorította az elnököt, illetve normává emelte az egész ügyet kirobbantó viselkedését. Felmentése után a világ legtermészetesebb dolgaként beszélt arról, hogy Rudy Giulianit személyesen utasította, Ukrajnában képviselje a Biden elleni lépések megtételében, jóllehet ezt az ellene zajló eljárás során még tagadta. Még komolyabb azonban az az ügy, mely során úgy tűnt, Trump beavatkozik az egyik szövetségese, Roger Stone ellen folyó igazságügyi minisztériumi eljárásba, mivel a javasolt kilenc év letöltendő felett érzett elégedetlenségét kifejező elnöki tweet nyomán egy új, elnézőbb ajánlás érkezett a minisztériumtól (négy ügyész pedig azonnal ki is vonta magát az ügyből).

Mindkét esetben lényeges kontextus Trumpnak a szövetségi bűnüldöző és nemzetbiztonsági ügynökségek iránt megnyilvánuló ellenszenve: az elnök nem riad vissza attól, hogy egy közeli bizalmasa ügyében nyilvánosan gyakoroljon nyomást az igazságügyre (melyet egyébként szintén egy közeli bizalmasa, William Barr vezet), egy állítólagos korrupcióellenes külföldi műveletet pedig inkább Guilianira bíz az illetékes szervek helyett. Az impeachment eredményeképpen még tovább nyílhatott a Trump és az érintett ügynökségek közötti szakadék, hiszen utóbbiak nem először vettek részt az ellene zajló vizsgálatokban.

Ez tökéletesen illeszkedik a korábban említett Trump-narratívába, miszerint a vele szemben felsorakozó erők között ott van a deep state („mély állam”) is, és igyekszik a hatalmát aláásni. Ugyanakkor azt is előrevetíti, hogy az igazságszolgáltatással kapcsolatban további ellentmondásos lépésekre is számítani lehet. A jövőt illetően ízelítőént szolgálhat az, ahogy Trump az impeachment óta eltelt időszak során néhány jelentősebb korrupciós ügyben az elnöki kegyelmet gyakorolta. Ezek alapján gyorsan el is indult a spekuláció, hogy idővel talán Roger Stone is hasonló kegyben részesülhet.