Az Európai Unió katonai képességei

Az Európai Unió katonai képességei

2020 05 | Szilágyi Laura | Tehetséggondozás és innováció iroda | Kül- és biztonságpolitika

Az Európai Unió politikai témái között a közös biztonság- és védelempolitika már az 1990-es évek óta kiemelt helyen szerepel. Az elmúlt három évtizedben a tagállamok nagy hangsúlyt fektettek a megfelelő intézmények kiépítésére és a katonai együttműködés mélyítésére, a szakértők azonban az Unió katonai szereplőként való fellépésének jövőjét illetőleg megosztottak.

Az Európai Unió politikai témái között a védelempolitika kiemelt helyen szerepel, bár a terület ügyei a tagállamok kizárólagos hatáskörébe tartoznak. Egy 2018-as felmérés alapján az európaiak 68%-a szeretné, ha az EU többet tenne a védelem és a biztonság területén, míg egy másik tanulmány szerint kétharmad részük támogatná a közös biztonság- és védelempolitika további mélyítését. Ez pedig a közös katonai képességek kialakítását is maga után vonja. Mindez számos akadályba ütközött az évek során, ugyanis a tagállamok megosztottak a témát érintő kérdésekben, így nehéz a kompromisszumok tető alá hozása és az összehangolt képességfejlesztési tervek kialakítása. Emellett külső, nemzetközi folyamatok is nagyban befolyásolták az Unió katonai ambícióinak célkitűzéseit és azok megvalósítását. A jelen cikk az EU katonai szereplőként való fellépését vizsgálja a közös védelem kialakítását érintő első elgondolásoktól a jövőben várható folyamatokig bezárólag.

Az Európai Unió témái közé a közös kül- és biztonságpolitika a pilléres szerkezet részeként, a maastrichti szerződés aláírásával került be. Ezután vette kezdetét a közös védelmi és katonai képességek kialakítására való törekvés. Ennek alapjául a Nyugat-európai Unió védelmi és béketeremtési feladatainak listája, a petersbergi feladatok szolgáltak, amiket az amszterdami szerződésben utaltak át az EU hatáskörébe. Ezen feladatok közé tartozik a humanitárius mentés, a konfliktusmegelőzés és békefenntartás, a harcoló erők válságkezelésben kifejtett feladatai, a közös leszerelési műveletek, a katonai tanácsadói és segítségnyújtási feladatok és a konfliktusok lezárását követően a stabilitás megteremtésére irányuló műveletek. A feladatok ellátása érdekében szükségessé vált, hogy az integrációs folyamat a közös védelem kérdéseire is kiterjedjen, és az EU képessé váljon önálló akciók végrehajtására, valamint rendelkezzen hiteles katonai erővel, megfelelő szervezeti struktúrával, elemzőképességgel, hírszerzéssel és stratégiai szervező kapacitással. Ezeket az ambíciókat Franciaország és Nagy-Britannia karolta fel és rögzítette az 1998-as St. Malóban elfogadott nyilatkozatban. Kezdeményezésüket egy évvel később a kölni csúcstalálkozón az uniós tagállamok állam- és kormányfői is elfogadták, majd a dokumentumban foglaltak elérése érdekében kitűzött konkrét célokat az 1999-es helsinki csúcson foglalták írásba. Eszerint 2003-ig felállították volna az EU gyorsreagálású erőit; ez egy két-három hónapon belül mozgósítható és megfelelő utánpótlással minimum egy évig szolgálatban tartható hatvanezer fős katonai erőt jelentett volna.

Az uniós katonai képességek kialakítása új politikai és katonai intézmények felállítását kívánta meg. Erről a 2000-ben megtartott nizzai szerződés keretein belül született döntés. Megalakult a Politikai és Biztonsági Bizottság, ami figyelemmel kíséri a védelem- és biztonságpolitika területén végbemenő nemzetközi folyamatokat, állásfoglalásokat fogalmaz meg és felügyeli azok végrehajtást, valamint politikailag ellenőrzi és stratégiailag irányítja a válságkezelő műveleteket. Létrehozták az EU Katonai Bizottságát is azzal a feladattal, hogy a tanácsaival támogassa a Politikai és Biztonsági Bizottságot a katonai válságkezeléssel kapcsolatban, illetve a katonai képességek fejlesztésének területén. Emellett felállították EU Katonai Törzsét azzal a céllal, hogy tervezze meg a különböző akciókat és gyakorlatokat, valamint segítse a Katonai Bizottság munkáját.

Az európai gyorsreagálású erők 2003-ig történő felállítását azonban ellehetetlenítette az Unión belüli belső megosztottság, így a közös védelem területén tett következő nagy lépésnek a Tanács által 2003-ban elfogadott, Biztonságos Európa egy jobb világban című Uniós stratégia minősül. A dokumentum három új feladatot rendelt hozzá a korábban megfogalmazottakhoz: a közös leszerelési műveletek végrehajtását, a terrorizmus elleni küzdelemben harmadik országoknak nyújtott támogatást és a szélesebb intézményépítés részeként a biztonsági szektor reformjára irányuló műveleteket. Ugyancsak ebben az évben hajtották végre az első Európán kívüli és a NATO-tól független uniós katonai missziót is, az EUFOR Artemis elnevezésű műveletét. Erre a Kongói Demokratikus Köztársaságban került sor, és a későbbiekben még kilenc uniós katonai misszió követte, közülük hat pedig jelenleg is zajlik.

2004-ben megkezdődött a harccsoportkoncepció kidolgozása. Ez olyan 1500 fős egységek felállítását foglalta magában, amelyek tizenöt napon belül bevethetők önálló műveletek végrehajtására és legalább harminc napon keresztül bevetésben tarthatók. Bevetésükre elsősorban az ENSZ felkérésére került volna sor. A harccsoportok 2007-től érték el a teljes műveleti képességüket, lehetővé téve az EU számára, hogy gyorsan reagálhasson a válságokra és a konfliktusokra. Politikai, pénzügyi és technikai akadályok miatt azonban eddig még nem került sor a bevetésükre.

A közös védelemi és katonai képességek kialakításának területén a következő mérföldkő az Közös jövőkép, közös cselekvés: erősebb Európa. Az EU globális kül- és biztonságpolitikai stratégiája című dokumentum kiadása volt 2016-ban. Ez különösen az intézményépítés területén bírt jelentőséggel, elősegítve a koherens rendszer felállítását. A globális stratégia célkitűzéseinek megfelelően elindított projektek közül elsőként az állandó strukturált együttműködést (PESCO) emelném ki. Ez 2017 óta lehetővé teszi, hogy az egyes tagállamok a védelem területén önkéntes módon együttműködjenek egymással. A PESCO-ban jelenleg Dánián és Máltán kívül minden EU-tagállam részt vesz, és összesen negyvenhét projekt zajlik a keretein belül. Ezek lefedik a katonai együttműködés szinte minden területét, így a kiképzést, a szárazföldi, haditengerészeti és légi műveleteket, a kibervédelmet és vezetés-irányítási rendszereket, továbbá az űrre is kiterjednek. A PESCO-projektek finanszírozásához a tagállamoknak lehetőségük van támogatást kérni a szintén a globális stratégia célkitűzéseivel összhangban létrejött Európai Védelmi Alaptól (EDF). Az alap a támogatások első ciklusát 2021-ben fogja elindítani. Harmadikként kiemelném az EU Katonai Törzsén belül 2017-ben létrehozott hadászati szintű vezetés-irányítási struktúrát, a 2020-tól az Unió nem végrehajtási misszióiért felelősséget vállaló Katonai Tervezési és Végrehajtási Szolgálatot (MPCC).

 

A Katonai Bizottság elnöke a Tanács védelmi ülésén beszélget az EU külügyi és biztonságpolitkai főképviselőjével

Forrás: Alexandros Michailidis/Shutterstock

A fentiek alapján az Unió katonai erejét a harccsoportok, valamint a missziós tevékenységekben és PESCO-projektekben részt vevő nemzeti haderők képezik. Látható, hogy az Unió tagállamai jellemzően eltökéltek a közös védelempolitika és katonai képességek megerősítése érdekében szükséges lépések megtétele mellett, azonban ez az elkötelezettség a valóságban nem lép túl a retorikai szinten egyrészt a valós elkötelezettség, másrészt a képességek hiányának következtében. Egy szakértői csoport 2018-ban egy különböző forgatókönyveken nyugvó elemzés keretében megvizsgálta, hogy az EU tagállamai milyen képességekkel rendelkeznek a közös biztonság- és védelempolitika műveleteinek végrehajtásához. A kapott eredmények alapján az Unió Nagy-Britannia hozzájárulásával képes humanitárius segítségnyújtási műveletek kivitelezésére, viszont minden más forgatókönyv esetén jelentős képeséghiány mutatkozik, és az Nagy-Britannia nélkül még nagyobb mértékű. A tanulmány emellett arra a következtetésre jutott, hogy a jelenlegi, 2030-ig tartó beszerzési tervek némi javulást eredményeznek majd, de a feltárt képességhiányokat nem szüntetik meg, miközben az elavult haditechnika egyre nagyobb problémává növi ki magát. Ugyanakkor a közös uniós katonai védelem megvalósításának akadályát képezi az ehhez szükséges magasabb integrációs szint elérése – ebben viszont számos ország nemzeti szuverenitásának csorbítását látja. Ráadásul az előszámú katonai szövetségest jelentő NATO európai kontinensen való jelenléte ugyancsak megkérdőjelezi az EU saját földrészén történő katonai szerepvállalását, ugyanis az sok esetben felesleges párhuzamosságokhoz és kiadásokhoz vezetne.

Az EU jövőbeli katonai szerepvállalására és képességeinek fejlesztésére a szakértők több forgatókönyvet is felvázoltak. Ezek közül most hármat emelnék ki. Az első esetben fennáll annak a lehetősége, hogy folytatódik a jelenleg is megfigyelhető trend, azaz a tagállamok retorikai szinten elkötelezettséget mutatnak a téma iránt, azonban a valós képességek terén továbbra is megmaradnak a hiányok. A második esetben az Egyesült Államok megkezdheti európai jelenlétének leépítését, és ennek következtében a NATO jövőjének szempontjából két olyan lehetőség is adódhatna, amely komolyan befolyásolná az Unió további katonai ambícióit. Egyrészt megkérdőjeleződhet a NATO európai szerepe, s így az európai országok fontosabbnak értékelnék, hogy Franciaország és Németország vezetésével létrejöjjön az uniós stratégiai autonómia. Ha ez a forgatókönyv valósul meg, akkor az az európai biztonság szintjének romlását is eredményezheti, mivel a NATO elvesztené a cselekvési képességét a kontinensen, az EU azonban még nem állna készen arra, hogy a helyébe lépjen. Másrészt – és ez egyben a harmadik lehetőség – végbe mehetne a NATO „európaizálása”, azaz a kivonult amerikai erők addigi szerepét az európai NATO-tagállamok vehetnék át. Az EU-nak és a NATO-nak is részét képező országok úgy dönthetnek, hogy a katonai és védelmi képességeik további növelését inkább a NATO keretein belül viszik végbe, ezáltal pedig az Unió katonai törekvései kiüresednének. Ebben a folyamatban Franciaország, Németország és Nagy-Britannia játszhatna vezető szerepet.

A jövő képlékeny, így nekünk a jelenre szükséges koncentrálnunk, a jelen pedig mindenekelőtt azt követeli meg az európai országoktól, hogy legyenek képesek területi integritásuk, állampolgáraik és saját érdekeik védelmére. Ennek érdekében egyrészt fontos, hogy az Unió saját modernizációs projektjein belül valós katonai képességeket alakítson ki, másrészt pedig létfontosságú, hogy szövetségi kapcsolatait az Egyesült Államokkal fenn tudja tartani és ápolni tudja. Az amerikaiak elidegenítése negatív hatással lenne Európa védelmére, ugyanis a kontinens országai nem képesek megvédeni önmagukat, és a fejlesztésekkel sem feltétlenül állnak majd készen erre.