Drága vízkészleteink

Drága vízkészleteink

2019 12 | Varsányi Cecília | Fenntartható fejlődés iroda | Fenntarthatóság

Világszerte egyre súlyosabb mértéket ölt a vízhiány, és az amerikai World Resources Institute kutatóintézet tanulmánya alapján immár az európai országokat (is) fenyegeti. Az intézet augusztusi jelentése szerint Magyarország a világ 16. legfenyegetettebb országa az aszályok várható gyakoriságát tekintve.

 

Európa lakossága évente több milliárd köbméter vizet használ nemcsak ivóvízként, hanem a mezőgazdaságban, az ipari termelésben és az idegenforgalomban, illetve más szolgáltatási ágazatokban is. Mivel édesvízi tavak, folyók és felszín alatti vízforrások ezrei állnak rendelkezésünkre, a kontinens vízellátása laikus szemmel korlátlannak tűnhet. A népesség növekedése, a városiasodás, a fűtési és a hűtési igények növekedése, illetve az éghajlatváltozás egyre gyakrabban jelentkező következményei – például az elhúzódó aszályos időszakok – azonban súlyosan károsítják Európa vízellátását, valamint annak minőségét.

Az elmúlt években súlyos vízhiány miatt címlapokra kerülő nagyvárosok, így a dél-afrikai Fokváros és az egyiptomi Kairó jelenleg is súlyos vízhiánnyal küszködik. Európai nagyvárosokkal ugyan eddig csak ritkábban találkozhattunk a szalagcímeken, a világszerte több millió embert sújtó vízhiány azonban itt is több mint 100 millió embert érint, így a szakértők a világ sok más régiójához hasonlóan a mi kontinensünk esetében is a vízszűkösség gyorsulásától tartanak. Ráadásul eközben az éghajlatváltozás miatti aszály kockázata is folyamatosan növekszik a térségünkben. Európában az ivóvízként vagy egyéb módokon felhasznált édesvíz körülbelül 80%-a folyókból, illetve talajvízből származik, vagyis legfőbb forrásaink rendkívül érzékenyek a túlhasználat, a szennyezés és az éghajlatváltozás veszélyeire.

Vízhiány mindenekelőtt az éghajlati viszonyok változása és a növekvő vízigény miatt szokott jelentkezni. A kettő eredőjeként előálló, az elérhető vízkészletre nehezedő és folyamatosan fokozódó nyomás az édesvízi erőforrások mennyiségének csökkenéséhez, illetve minőségének a szennyezés, valamint az eutrofizáció (algásodás) következtében előálló romlásához vezet. Bár Európa bővelkedik az édesvízi erőforrásokban, a vízellátás és a vízigényes társadalmi-gazdasági aktivitás egyenetlenül oszlik meg a kontinens területén, ez pedig egy-egy adott régióban, illetve évszakban súlyos ellátási hiányosságokhoz vezet.

Az elmúlt ötven év folyamatosan növekvő vízigénye következtében az egy főre jutó (teljes) megújuló vízkészlet mennyisége átlagosan 24%-kal csökkent a kontinensen. A teljes európai népesség nagyjából 30%-a volt kitéve vízhiánynak 2015 nyarán, szemben a 2014-es 20%-os adattal. A probléma elsősorban Dél-Európa sűrűbben lakott városainak lakosságát, illetve a mezőgazdaság által dominált területeken élőket érintette. Ebben az időszakban a nettó csapadékmennyiség 10%-kal esett vissza a dél-európai területeken. Az édesvízi erőforrásokra gyakorolt nyomást pedig csak fokozza a városokba települők növekvő száma és a sűrűn lakott területek gyarapodása. Ha a jövőben is minden a jelenlegi trendek szerint alakul, akkor 2030-ig az Európai Unió területén a közszolgáltatások, az ipar és a mezőgazdaság vízigényében 16%-os növekedésre lehet számítani.

A World Resources Institute már említett jelentése az aszályos időszakok hosszának és gyakoriságának növekedését prognosztizálja Európában. A melegedés, illetőleg az aszályosodás hatására egyre gyorsabban és nagyobb mennyiségben párolog a talajból a víz, emiatt pedig egyre gyakrabban és nagyobb mennyiségben lesz igény öntözésre, ahogy azt a 2018-as burgonyakrízis esete is jól példázza. Állandó kérdés ezzel kapcsolatban, hogy milyen vizet használunk a mezőgazdasági öntözésre, illetve hogy ez a felhasználás miként hat a lakosság rendelkezésére álló ivóvízkészletekre. Magyarország területének kétharmadát már a 2000-es évek elején sújtotta a szárazság – ez persze Európa számos más térségére is igaz. Így például Romániában – egészen pontosan Erdély nagy részén és a Dunától északra fekvő Baragan-síkságon –, Olasz- és Spanyolország egészében, valamint Portugáliában és Dél-Franciaországban is pusztított a Balti-tengertől délre lényegében egész Európát érintő aszály.

 

Európában a mezőgazdasági számít az egyik legnagyobb vízfogyasztónak

Forrás: Fotokostic/Shutterstock

 

Idén júliusban pedig az elmúlt néhány év fokozatosan növekvő pályán mozgó hőmérsékleti tendenciái nyomán a kontinens minden eddigi melegrekordja megdőlt. A délebben fekvő területeket továbbra is súlyos szárazság gyötri a nyári hónapokban, de a jelenség az utóbbi években már nemcsak a mediterrán országokat érinti, hanem az északi régiókat – ideértve az Egyesült Királyság és Németország bizonyos területeit – is. A közelmúlt nyári időszakaiban Írország, Wales és Anglia északi területein a pusztító hőhullámok és aszályok kéz a kézben jártak, évszázadok óta nem tapasztalt forró nyarakat idézve elő. Az elmúlt ezer év tapasztalataiból és a földrajzkönyvekből nem ezt a brit szigetvilágot ismerhettük meg.

 

„Nem a közlekedés vagy a zuhanyozás a legnagyobb szennyező” – néhány szóban a mezőgazdasági vízfelhasználásról

Az EEA vízfogyasztási adatai szerint a különböző európai iparágak átlagosan körülbelül 243 000 köbhektométer vizet használnak fel évente (a köbhektométer a köbméter milliószorosa; a Tisza-tó átlagos víztérfogata pl. 165 köbhektométer). Noha Európa teljes mezőgazdasági területének körülbelül mindössze 9%-át öntözik, ezek vízfelhasználása továbbra is a kontinens teljes vízfogyasztásának mintegy 50%-át teszi ki. Tavasszal ez az arány ráadásul a 60%-ot is meghaladhatja, mivel ekkor elő kell segíteni az ültetés utáni növekedést, például a drágább gyümölcsök és zöldségek, így az olajbogyó vagy narancs esetében. Ez utóbbiak egyébként az érésük során is nagy mennyiségű vizet igényelnek. Az öntözés költségei az elkövetkező években várhatóan emelkedni fognak, ha az éghajlatváltozás következtében a csapadékmennyiség alacsonyabb, a növekedési időszak pedig hosszabb lesz. Azokban a régiókban, ahol az éghajlatváltozás miatt már beindult egyfajta elsivatagosodás, még intenzívebb öntözéssel próbálkoznak majd, és fokozódni fog a meglévő édesvízkészletekért folytatott küzdelem is.

Az energiaültetvények öntözéséről pedig még szót sem ejtettünk. A Nemzetközi Vízgazdálkodási Intézet (International Water Management Institute, IWMI) 2006-ban kiadott jelentésében arra figyelmeztetett, a bioüzemanyag-termelés fellendülése súlyosbítani fogja a vízválságot. A World Energy Outlook szerint 2010-ben már a világ vízfogyasztásának 15%-át, 583 milliárd köbméter vizet az energianövények öntözésére használtak fel. A Nemzetközi Energiaügynökség (International Energy Agency, IEA) 2014-es tanulmánya pedig arra a következtetésre jutott, hogy 2035-ig az „agrárenergia” globális szinten 85%-kal fogja növelni az öntözésre használt víz iránti igényt.

 

Hogyan tartanak lépést a vízszolgáltatók?

A vízszolgáltatók szivattyúinak és tisztítóüzemeinek működtetéséhez a helyszíni topográfiától és a vízellátástól függően elég széles skálán mozog az energiaigénye. Változó tehát, hogy hány kWh villamosenergiára van szükségük egy köbméter fogyasztható ivóvíz előállításához. Ez meg sem közelíti a tengervíz sótalanítására kényszerülő régiók üzemeinek energiaigényét. Persze nem mindegy, hogy membrános vagy termikus sótalanításról beszélünk, mivel a használt technológia függvényében meglehetősen széles skálán mozog az felhasznált energia mennyisége. A termikus sótalanítás akár 11,9–17,1 kWh/m³ energiát is igénybe vehet, viszont a magas sótartalmú vizek esetében lényegesen hatékonyabb más módszereknél. Kisebb energiaigényük miatt azonban a membrános technológiák népszerűsége folyamatosan növekszik, a működetetésükhöz szükséges energiát pedig egyre gyakrabban megújuló energiaforrásokból termelik meg. A megújuló forrásokon alapuló módszerek energiaigénye jelen pillanatban valahol az előzőleg említett két technológia értékei (nagyjából 1,5 és 21,1 kWh/m³) között mozog. Legnagyobb hátulütőjük a kis kapacitásuk, emiatt versenyképességük egyelőre elmarad a többi technológiáétól. Jelen állás szerint tehát még mindig a konvencionális energiaforrásokkal üzemelő membrános technológiák igénylik a legkevesebb energiát, ezt követik a folyamatos fejlesztés alatt álló, megújuló energiaforrásokkal működő membrános technológiák, és a két előző megoldásnál is nagyobb energialábnyommal rendelkező konvencionális energiaforrásokkal működtetett termikus módszerek.

Ami a tengervíz-sótalanítás földrajzát illeti, jelenleg a Közel-Kelet, azon belül is elsősorban Szaúd-Arábia számít a világ első számú tengervíz-sótalanító központjának. Ott több nagyüzemben is az úgynevezett multi-flash desztillációt használják; ilyen technológiával látják el számos másik nagyváros mellett a tengerpartól több száz kilométerre fekvő Rijádot is. A sótalanítás kapcsán azonban nem csak a közel-keleti, afrikai vagy dél-amerikai partokra kell gondolnunk, mivel például Spanyolország és Anglia is ezzel a technológiával igyekszik édesvíztermelését kiegészíteni.

 

Hazai vizeken

Magyarországon a vízkészleteinket érintő kérdéseket hallva legtöbbször kényelmesen hátra dőlünk, hiszen úton-útfélen azt halljuk: hazánk „víznagyhatalom”. Valóban, az egy főre jutó teljes megújuló vízkészlet az egész kontinensen nálunk az egyik legmagasabb, ugyanakkor ehhez azt is hozzá kell tenni, hogy csapadékból származó saját felszíni vízkészletünk majdnem minden más országénál alacsonyabb. Az ok prózai: a hazánk területén átfolyó vizek teszik ki az ország megújuló készleteinek több mint 95%-át, ám ezek nem tekinthetők a nemzeti vízkincs részének, mivel a folyók által az országba szállított vízmennyiség nem számít bele belső megújuló vízkészletünkbe. Ebből a mutatóból kiindulva tehát a víznagyhatalmi státusz nemigen állja meg a helyét, az élvonalból pedig könnyen a kontinens vízhiányos területei közé csúszunk a képzeletbeli ranglistán.

Az egyes országok vízben való gazdagságának megállapításakor valójában az évente egy főre jutó belső megújuló vízkészletet érdemes figyelembe venni. A belső megújuló vízkészlet a csapadék mennyiségének és a szabad vízfelszínek, a talaj és a növényzet együttes párolgásának különbsége. A 608 köbméteres belső készleteink csupán a 149. helyhez voltak elegendőek a 180 adatszolgáltató országból összeállított 2014-es ranglistán. A rangsort böngészve kitűnik: nem túl elegáns helyezésünkkel Európán belül egyedül Máltát és Moldovát előzzük csak meg.

Itthon vízbőségről csak a folyók közvetlen környezetében beszélhetünk. Az MTA 2011-es kiadványa többek között arra is felhívja a figyelmet, hogy a hazai lefolyás alapján átlagosan csupán 600 m³/fő/év készlettel rendelkezünk, pedig 1000 m³/fő/év alatt már vízstresszesnek tekinthető egy adott régió. Még ennél is alacsonyabb értékekkel találkozunk azonban az Alföldön, egészen pontosan a Homokhátságon és a Nyírségben. Ugyan megoldható, de a víztömeg mesterséges szállítása rendkívül költséges, emellett pedig víziközműveink avulása (például a hálózat 250 éves kicserélési ciklusa) sem járul hozzá a hatékonyság növekedéséhez és a költségek csökkentéséhez.

 

Hazánkban nagy gondot jelent a víziközművek folyamatos avulása

Forrás: RosnaniMusa/Shutterstock

 

Ráadásul idehaza komoly szélsőségekkel is szembe találhatjuk magunkat, mivel a hazai termőterületek közel fele belvízjárta, az ország klimatikus adottságai miatt ugyanakkor nagy az aszályveszély is. A World Resource Institute már említett jelentése szerint például Magyarország a világ 16. legfenyegetettebb országa az aszályok várható gyakoriságát tekintve. Mindannyiunknak ismerős jelenség, hogy évről évre súlyos milliárdokat fordítunk a bel- és árvízvédekezésre, ezzel egyidejűleg pedig az aszályok anyagilag nehezen felbecsülhető kárait is elszenvedjük.

Habár az egyén szerepe rendkívül fontos az ivóvízzel való gazdálkodásban, elsősorban vízgazdálkodási rendszereink összehangolt üzemeltetése lenne a prioritás. Ha emellett a lakosságot is sikerül a tudatosabb felhasználás irányába terelni, az már csak hab a tortán. Reálisan tekintve a problémára, nehezen elvárható, hogy egyik pillanatról a másikra ilyen mértékben megváltozzunk, hisz ez ellene megy szinte mindennek, amit évszázadokig gondoltunk a világról és a természet értékeinek korlátlan uralmunk alá hajtásáról. Az emberiség ugyanakkor már az elmúlt néhány évtizedben is sokat lépett előre korábbi felfogásnak újragondolása terén. James Bevan, az angol környezetvédelmi ügynökség igazgatója a hosszadalmas erőfeszítések árán elérendő drasztikus változásokkal kapcsolatban így fogalmazott egy idén tavasszal megrendezett konferencián: „Azt akarjuk, hogy a vízpazarlás a társadalom szemében olyan legyen, mintha füstöt fújnának egy kisbaba arcába, vagy műanyag zacskókat dobálnánk a tengerbe.”

Az Antall József Tudásközpont 2020 márciusára tervezett konferenciáján, a think.BDPST-en a többi között szó lesz a megfelelő minőségű vízkészletekért folyó globális versenyről, a legveszélyeztetettebb régiók vízbiztonsági stratégiáiról, illetve a víztisztítási technológiák legújabb trendjeiről is.

 

Nyitókép forrása: DarwelShots/Shutterstock