Egyesült Királyság: az elszabadult koronavírus lesz Boris Johnson és az NHS tűzpróbája

2020 04 | D'Onofrio Alessandro | EU-V4 iroda | Kül- és biztonságpolitika

A brit egészségügyi rendszer az elmúlt tíz évben nagyobb próbatételen ment keresztül, mint a második világháborút követő megalapítása óta – amikor Clement Attlee munkáspárti kormánya azzal a felkiáltással hozta létre, hogy „mindenki számára ingyenes ellátást” biztosítson – bármikor. Az egymást váltó tory kormányok ugyanis 2009-től kezdve fokozatosan és sokkszerűen magánosították az egészségügyet, és komolyan visszanyesték annak finanszírozását. Két olyan emblematikus ügyet is fel lehet emlegetni, amelyek jól jellemzik ezt az időszakot: az egyik a kórházi ágyak számának csökkentése, a másik pedig az egészségügyi dolgozók rekordméretű hiánya.

A kilencvennégy éves Erzsébet királynő a mostani, a második világháború óta eltelt időszak legsúlyosabbjának tartott válság alkalmával ritkaságszámba menő nyilvános szózatot intézett a Brit-szigetek lakóihoz. A királynő néhány nappal azután mondta el bátorítónak és lelkesítőnek szánt beszédét, hogy a fiáról, Károly walesi hercegről kiderült, őt is megfertőzte a koronavírus, és ezért enyhe tűntek mellett egy hetet önkéntes házi karanténban töltött. Népéhez intézett szózatában a királynő elmondta, országa „sikeresen helyt fog állni” a vírus elleni küzdelemben, illetve kifejezte abbéli reményét, hogy a jövőben a britek „büszkén tekintenek majd vissza a mostani megpróbáltatás során tanúsított helytállásukra”. Az uralkodó egyúttal megköszönte az embereknek, hogy otthonaikban maradnak, a Nemzeti Egészségügyi Szolgálat (angol nevén a National Health Sevice, NHS) munkatársainak, a kiemelten fontos szolgáltatási szektorok dolgozóinak, az önkénteseknek, illetve mindenki másnak pedig azt, hogy a jelenlegi helyzetben is működtetik a kulcsfontosságú ágazatokat. „A pillanat, amikor az Egyesült Királyságban mindenki egységbe forrt, hogy hódolattal adózzon az egészségügyben és a más alapvető szolgáltatási ágazatokban dolgozók előtt, nemzeti lelkületünk megnyilvánulásaként kerül majd fel a történelem lapjaira, szimbóluma pedig a gyermekek által rajzolt szivárvány lesz” – mondta. Nem sokkal a királynő történelmi jelentőségű – uralkodása alatt egyébként az ötödik ilyen jellegű, az egész nemzetet megszólító – beszéde után az Egyesült Királyság miniszterelnökét, a makacs koronavírus-fertőzéses tüneteket mutató Boris Johnsont is kórházba szállították. A következő nap ráadásul tünetei rosszabbra fordultak, így az intenzív osztályra került, a helyére pedig a cselekvőképességének hiánya esetére már korábban ún. designated survivorré (azaz „kijelölt túlélővé”) kinevezett Dominic Raab külügyminiszter lépett.

Részlet a királynő beszédéből a londoni Piccadilly Circus oldalán

Forrás: Matteo Roma/Shutterstock

A betegségből a jelen cikk írásának pillanatában éppen kilábaló Johnson egészségi állapotának romlása nyomán több olyan véleményt is hallani lehetett, amely aggodalmát fejezte ki a kormány járványra adott válaszlépéseivel kapcsolatban. Ezek ugyanis – noha az utóbbi hetekben jelentős mértékű pozitív változáson mentek keresztül – kezdetben meglehetősen vitatható módon alakultak, mivel az angol kormány más európai országoktól eltérően nem kívánt szigorú intézkedéseket foganatosítani a vírus terjedésével szemben. Az angolok visszafogott lépéseinek az oka abban az ország néhány vezető tudósa által támogatott és a miniszterelnök által is felkarolt, ugyanakkor erősen vitatható feltételezésben keresendő, mely szerint a koronavírus-ragály hosszú távú hatásait úgy lehet a legjobban enyhíteni, ha a kór szabadon terjedhet a lakosság körében, így pedig annak tagjai „nyájimmunitásra” tesznek szert. Ahogy azonban több járványkutató is felhívta rá a figyelmet, a „nyájimmunitást” általában tervezett intézkedésként és tömeges oltási programok révén szokták elérni. Mivel azonban a jelenlegi fertőzés ellen még legalább egy évig nem lesz védőoltás, úgy tűnik, az Egyesült Királyság kormánya nagyon veszélyes játékba kezdett adófizetői életével.

Néhány nappal később a kormány melletti tanácsadószervként dolgozó londoni Imperial College szakított a fenti elgondolással, főként azért, mert belátta, Olaszországban a vírus miatt kórházba szállított betegek 30%-át intenzív ellátásban kellett részesíteni, ha pedig ez a szigetországban is bekövetkezik, akkor az az intézmény által megfogalmazott figyelmeztetés szerint akár 250 000 halottal is járhat, és komoly csapást mérhet a rosszul felszerelt NHS ellenálló képességére. Ennek a megfontolásnak a mentén az londoni kormány váratlanul addigi irányvonalának megváltoztatása mellett döntött, és március 23-án a legtöbb európai országban bevezetettekhez hasonló szigorú kijárási korlátozásokat jelentett be. A tömeges tesztek március elején még szükségtelennek tekintett alkalmazását ezúttal már nem csupán az NHS dolgozóinak a munkáját segítő, de a más országokban korábban kihirdetett drákói intézkedések bevezetésének elkerülését is lehetővé tévő hatékony eszközként festették le. A koronavírus által ugyancsak megfertőződött Matt Hancock egészségügyi miniszter bejelentette, kormánya célja, hogy Angliában április végére napi 100 000 tesztet tudjanak végezni – ezzel szemben az országban április 22-ig mindössze 559 935 tesztre került sor. A cél egyébiránt rendkívül ambiciózus, lévén, hogy a megoldás mellett magát már a járvány terjedésének igen korai szakaszában elkötelező Németország heti 350 000 beteget tesztel, ez a számot pedig tervei szerint napi 200 000-re emelné.

Ha tehát Johnson a kontinentális Európa országaihoz képest némi előnyben is volt, hogy kialakítsa a vírussal szembeni védekezés stratégiáját, illetve felkészítse az NHS-t, ezt az előnyét elpocsékolta. A kormánynak eddig még nem sikerült az egészségügyi dolgozók számára szükséges felszerelést – vagyis a maszkokat, a kesztyűket, a lélegeztetőgépeket és a többi ehhez hasonló eszközt – biztosítania. Így a La Manche csatorna túloldalán jelenleg drámaivá fokozódott a helyzet, és míg Olaszországban és Spanyolországban már csitulni látszik a járvány, az Egyesült Királyság még mindig annak tetőzésére készül. Az országban a koronavírusnak eddig 18 100 halálos áldozata volt, az igazolt fertőzések száma pedig a szerdai adatok alapján elérte a 133 495-ot. Az ötvenöt éves miniszterelnök maga is saját vakmerősége áldozatává vált, megfertőződése pedig számos szigetlakó számára volt olyan intő jel, amely által a kormány új mantrája, a „Maradj otthon, védd az NHS-t, és ments életeket!”-szlogen is értelmet nyert.

Statistic: Which, if any, of the following measures have you taken in the past 2 weeks specifically to protect yourself from the Coronavirus (COVID-19)?* | Statista
Find more statistics at Statista

A COVID–19-vírusfertőzés elkerülése érdekében tett egyéni óvintézkedések Nagy-Britanniában

Forrás: Statista, licenc

Olaszországhoz és Spanyolországhoz hasonlóan Nagy-Britannia is egy emberként biztosította támogatásáról a vírus elleni harc legfőbb hőseinek tartott és a frontvonalban nap nap után a lehető legtöbb emberélet megmentéséért küzdő orvosokat és a nővéreket. Feladatuk ellátását azonban paradox módon éppen az a kormány nehezíti meg, amelyik most arra kéri az embereket, hogy az egészségügyi dolgozók védelme érdekében csak korlátozottan éljenek a szabadságjogaikkal. Ha az NHS-ről van szó, akkor az angolok mindig ellágyulnak. Az állampolgárok és az egészségügyi rendszer között kialakult kötelék sokkalta szorosabb, mint bárhol máshol a kontinensen. Amikor például Hancock felhívást intézett a nemzethez, mert ahhoz, hogy az NHS a jelenlegi válságos helyzeten túljusson, 250 000 önkéntesre lett volna szükség, a kért létszám több mint háromszorosa jelentkezett munkára, valamint 11 700 nyugdíjas orvos és ápoló is felajánlotta, hogy szívesen visszatér segíteni. Az NHS tematizálása számos politikust segített már győzelemre, és igazi csodafegyvernek számít azok számára, akik az ország vezetésére aspirálnak. Nigel Dawson korábbi pénzügyminiszter egyszer még azt is kifejtette, hogy szerinte a britek az NHS-hez fűződő viszonyát leginkább egyfajta vallásosságnak lehet tekinteni.

Az elmúlt évtizedek során ugyanakkor az NHS és az egymást váltó tory kormányzatok közötti viszony egyáltalán nem volt problémamentes, az angol médiát pedig eluralták a közszolgáltatások körüli viták. Eddig azonban a témát egyetlen politikai vezető sem politizálta át annyira, mint Boris Johnson. Még mindenki emlékszik arra, amikor 2016-ban, a brexitkampány idején Boris Johnson több pénzt ígért az egészségügyi szolgálatnak arra az esetre, ha az ország az Európai Unióból való távozás mellett dönt. A híres piros buszok oldalára festett szlogenje szerint „Hetente 350 millió fontot fizetünk az EU-nak. Mi lenne, ha ezt az összeget inkább az NHS-re költenénk?” Persze a brexit NHS-re gyakorolt várható hatásáról kevés szó esett a voksolást megelőző választási hadjárat során, és úgy tűnik, az emberek nagy részét az sem érinti túlságosan mélyen, hogy Johnson ködös ígéretei végül kamunak bizonyultak. A jövendő miniszterelnök tökéletesen tisztában volt vele: az NHS-kártya kijátszásával jó lehetősége nyílik arra, hogy pártjában az élre törjön. Ma pedig már az is egyértelmű, nem értek célba a vádak, amelyek azt vetették a szemére, hogy egy ilyen kényes ügyet kizárólag a személyes haszonszerzés céljából használ fel.

 

Boris Johnson tavaly elismerte, hogy a heti 350 millió fontról szóló állítása alaptalan volt

Forrás: Gina Power/Shutterstock

Ahogy az várható volt, ahelyett hogy az NHS-re költhető plusz pénzeket szabadított volna fel, a brexit, a gazdasági lassulás, és az annak nyomában járó bizonytalanság összességében igazából csökkentette az egészségügyre fordítható forrásokat. Ráadásul ha az átmeneti időszak lejártával a brexit gazdasági következményei az előzetes jóslatok által előrevetített módon sújtják az államháztartást, akkor a jövőben még nehezebbé válik majd az NHS megfelelő finanszírozása. Persze a tavaly decemberi választás után elmondott beszédében Johnson kijelentette, a brexit levezénylését követően kormánya számára az NHS jelenti a prioritást, de a kérdésre irányuló figyelme nagymértékben függ majd attól, hogy végül milyen megegyezést sikerül az EU-tól kialkudnia. Bár úgy tűnhet, az NHS-t kínzó problémák kizárólag a brexittel hozhatók kapcsolatba, a valóságban azok már jóval a kilépési folyamat előtt megjelentek.

A brit egészségügyi rendszer az elmúlt tíz évben nagyobb próbatételen ment keresztül, mint a második világháborút követő megalapítása óta – amikor Clement Attlee munkáspárti kormánya azzal a felkiáltással hozta létre, hogy „mindenki számára ingyenes ellátást” biztosítson – bármikor. Az egymást váltó tory kormányok ugyanis 2009-től kezdve fokozatosan és sokkszerűen magánosították az egészségügyet, és komolyan visszanyesték annak finanszírozását. Az egészségügyi költések a 2009–2010-es időszak óta reálértéken évi 1,4%-kal emelkedtek csupán, szemben a megelőző időszak 3,7%-ot elérő éves növekedésével. Két olyan emblematikus ügyet is fel lehet emlegetni, amelyek jól jellemzik ezt az időszakot: az egyik a kórházi ágyak számának csökkentése, a másik pedig az egészségügyi dolgozók rekordméretű hiánya. Ágyai számát ugyan az orvosi ellátás fejlődésével sok ország csökkenti, ugyanakkor esetükben ez többnyire sokkal kisebb arányú, mint Nagy-Britanniában. 2010 óta ugyanis az NHS alá tartozó kórházi ágyak száma drámai módon visszaesett, és jelenleg az Egyesült Királyság az EU huszonnyolc tagállama közül a 27-ik lenne az ágyszámot és a huszadik az intenzív ellátást lehetővé tévő ágyszámot figyelembe véve. Matt Hancock egészségügyi miniszter nemrég azt nyilatkozta, hogy hamarosan további ötezer új intenzív ágy áll majd az ország rendelkezésre. Jóllehet erőfeszítéseit koronázta némi részsiker, mivel az ígért mennyiségből 2295 ágy már elérhető, a fenti számot érdemes tágasabb kontextusba helyezve vizsgálni. Az ágyak számának növekedése ugyanis nem hoz alapvető változást az ellátásban, ha az országnak nincs elég képzett ápolója és orvosa. Ezzel kapcsolatban elég mindössze annyit megjegyezni, több mint négy évig kell tanulni, illetve szakképzéseken részt venni ahhoz, hogy valakiből képesített ápoló lehessen, és Angliában jelenleg is negyvenegyezer betöltetlen betegápolói pozíció van, az egy főre jutó orvosok száma pedig alacsonyabb, mint például Franciaországban, Németországban vagy Olaszországban. Ez a helyzet a brexittel még kilátástalanabbá vált, mivel a brit ápolói regiszterhez csatlakozni kívánó munkavállalók száma a szavazás óta 96%-kal esett vissza, a regisztráltak közül pedig sokan a távozás mellett döntöttek. Ráadásul a tory kormányzat által támogatott, a 2008-as válságot követő megszorítások 2010-es bevezetése óta az egyes egészségügyi dolgozók jövedelme akár 15%-kal is visszaeshetett. Szimbolikus pillanat volt, amikor 2017-ben a parlament elé terjesztették a többek között az ápolók 1%-os béremelési plafonjának megszüntetéséről szóló javaslatot. Ekkor ugyanis Boris Johnson is a törvényt leszavazók között volt, a béremelés megakadályozását ráadásul hangos tetszésnyilvánítással fogadta – ez ugyanaz a Boris Johnson tehát, aki manapság az életét megmentő, „legyőzhetetlen” NHS-ről áradozik. Az orvosokkal kapcsolatban ugyanakkor érdekes adat, hogy az Egyesült Királyságban jelenleg Írországot és Norvégiát leszámítva minden más európai országnál több külföldön képesítést szerzett doktor dolgozik. Jelenleg az ország egészségügyi ellátásában nagyjából kétszázezer főnyi más uniós államból származó állampolgár végez munkát, köztük az angol NHS összes orvosának 10%-a, illetve százezer főnyi a szociális ellátásban és húszezer főnyi az angol NHS-ben dolgozó ápoló. Ez pedig azt jelenti, hogy a brexitet követően bármilyen a szabad mozgást akadályozó korlátozás csak tovább fogja súlyosbítani az egészségügyben már most is meglévő munkaerőhiányt. A Johnson által az év elején bemutatott jövőbeli bevándorlási rendszer túl sok korlátot fog támasztani ahhoz, hogy biztosítsa az NHS számára szükséges szakértelmet, a brit kormány alacsony képesítésű bevándorlást csökkenteni kívánó célkitűzése pedig az egészségügyi munkakörök jelentős részét érintheti majd. Így aztán ahogy Nagy-Britanniában mindinkább megveti a lábát a vírus, már nem csupán az lesz a kérdés, hogy az NHS meg tud-e vele küzdeni, de az is, hogy elégséges módon tudja-e megtenni azt.

Az kétséget kizáróan jó hír, hogy a kormány úgy döntött, tizennégymilliárd fontra (vagyis tizenhatmilliárd euróra) emelve megháromszorozza a közszolgáltatásokra szánt vészhelyzeti alapba befizetett összeget, ezáltal tehát az NHS-nek járó pénzt is növeli. Fontos lenne azonban, hogy az ország a jövőn is elkezdjen gondolkodni. A következő években a jelenleginél több tartalékot kell erre a célra képezni, viszont a mostani járvány talán az adófizetők adóemelés melletti növekvő támogatását is a magasabb egészségügyi költések finanszírozásának irányába tudja terelni. Az NHS újra a politikai viták kereszttüzébe fog kerülni, Boris Johnson politikai pályafutása pedig igen nagy mértékben annak a függvénye is lesz, hogy hogyan tudja a jelenlegi válságot kezelni. Ha a miniszterelnök ismételten úgy dönt, az NHS-t használja a játszmáihoz, akkor már nem folyamodhat a piros buszokhoz vagy bármilyen egyéb trükkhöz. Csak egy kis lépés kell ahhoz, hogy valaki Winston Churchillből David Cameronná váljon.