Izraeli választások 2019: Egységkormány vagy elhúzódó belpolitikai válság?

Patthelyzetet eredményezett a szeptember 17-i, idén már másodjára megrendezett parlamenti választás Izraelben. A Benjámin Netanjáhu vezette jobboldalnak és Beni Ganc centrista-baloldali tömbjének nagyjából egyenlő számú mandátuma van az új törvényhozásban. Jelenleg a megoldást mindössze egy széles alapokra helyezett egységkormány, illetve – amennyiben a felek nem tudnak megegyezni – egy harmadik választás jelentheti. Ha ez utóbbira sor kerül, akkor az ékes bizonyítéka lesz annak, hogy az izraeli politikai élet jelenleg komoly válsághelyzeten megy keresztül.

Idén szeptember 29–30-ra esett a vallási közösség számára a számvetést és a jövő megtervezésének idejét jelentő zsidó újév. Az izraeli politikai elitnek azonban az új évvel a szokásosnál is több dologról kellett számvetést készítenie, mivel a szeptember 17-én lezajlott parlamenti választás az áprilisi voksoláshoz hasonlóan politikai patthelyzetet eredményezett. A Benjámin Netanjáhu miniszterelnök vezette Likud harminckét, míg kihívója, a Beni Ganc vezette Kék és Fehér harminchárom mandátumot szerzett. A szavazás után az államelnök, Reuven Rivlin kötelessége, hogy az összes parlamentbe jutott frakcióval megbeszéléseket folytasson, a tárgyalások alapján pedig annak a képviselőnek adhatja majd a kormányalakítás lehetőségét, amelyik a legtöbb Knesszet-tagot tudja felsorakoztatni maga mögött.

A kevés, ámde annál érdekesebb meglepetéssel szolgáló egyeztetések alapján Netanjáhu ötvenöt támogatót tudhat magáénak. A százhúsz fős Knesszetben ez éppen hattal kevesebb annál, mint ami az abszolút többséghez szükséges lenne. Ganc azonban még ennél is kevesebb, ötvennégy ajánlást szedett össze. Tizenegy képviselő tehát nem jelölt meg támogatandó miniszterelnök-jelöltet. Az övék közül nyolc mandátum sorsa Avigdor Liberman keményvonalas pártjának a kezében van, ez pedig jelezte, hogy kizárólag egy olyan egységkormányt hajlandó támogatni, amelyben a két nagy cionista párt is részt vesz. A maradék három képviselő a Balad elnevezésű arab párt tagja. Ez a párt viszont szokatlan módon visszavonta a korábban Gancnak ígért támogatását, miután az arab érdekeket zászlajára tűző és tizenhárom képviselőjével a harmadik legerősebb frakciónak számító Egyesült Lista Gancot jelölte miniszterelnökként – ezzel Jichák Rabin óta először javasoltak arab pártok miniszterelnököt Izraelnek. A három renegát képviselő támogatásának visszavonása miatt az államelnök – jogosan, mivel bár a Likud eggyel kevesebb mandátumot szerzett, de a lényeg a miniszerelnököt támogató képviselők száma – Netanjáhunak adott kormányalakítási megbízást, beindítva a találgatást, vajon nem Gancék csapata győzte-e meg a Balad képviselőit arról, hogy visszalépésükkel garantálják, Netanjáhu először mindenképpen egy sikertelen koalícióalkotás miatti pofonba fut majd bele.

Márpedig Netanjáhu esetében a kudarc borítékolható, mivel a tárgyalások során az elmozdíthatatlan hegy és a megállíthatatlan puskagolyó esete áll fenn. Netanjáhu az jobboldali-vallásos pártok ötvenöt fős frakciójának „felkent vezetőjeként” tárgyal, és nem óhajt lemondani a miniszterelnöki címről. Ganc és a királycsináló Liberman viszont nem hajlandó Netanjáhu alatt szolgálni, illetőleg nem akar összeállni a szélsőséges és vallásos pártokkal sem. Ezekről ugyanis Gancék úgy gondolják, hogy letértek a cionizmus helyes ideológiai ösvényéről. A kihívók terve az, hogy a három párt alkotta egységkormány nemzeti-szekuláris politikai forradalmat hajt végre, ehhez pedig a rendelkezésükre álló hetvenhárom, a baloldali-cionista Munkapárttal akár hetvenkilenc mandátumos, azaz egy híján kétharmados többség bőven elegendő lenne.

A kezdeti tárgyalások az ellentétek miatt hamar összeomlottak, és most a két nagy párt egymást hibáztatja a kudarcért. Újév napján még az is felmerült, hogy Netanjáhu egyszerűen visszaadja az államelnöknek a kormányalakítási megbízást, megkímélve magát egy elhúzódó politikai állóháborútól. A heves izraeli politikai életre jellemző, hogy vasárnap délután azt is bejelentették, az ünnepet követően, szerdán újabb találkozóra kerül sor Netanjáhu és Ganc között. A veterán izraeli politikus tehát a mandátuma visszaadásáról szóló híresztelésekkel csak emelni kívánta a téteket. A politikai dráma közepette Liberman találóan mutatott rá, hogy a Likud és a Kék és Fehér között lényegében nincs is ideológiai különbség, ugyanis mindkettőjük nemzeti, szekuláris, demokratikus elveket vall, és ezért képesnek kell lenniük a történelmi egységkormány felállítására.

Paradox módon a saját szempontjából mindegyik szereplőnek igaza van a patthelyzet jelenlegi szakaszában, és ezért nem látni, hogyan lehetne abból kilábalni Netanjáhu ötvenöt képviselővel a háta mögött jogosan pályázik a miniszterelnöki székre (ez nem mellesleg mentességet is adna neki egy, a választásokkal párhuzamosan futó másik gondja, a korrupciós ügyei miatt esetlegesen ellene megindított bírósági eljárás esetében), és látványos gesztusként a saját pártjáéval megegyező számú miniszteri széket adhatna az amúgy csak harminchárom mandátummal rendelkező Kék és Fehérnek. Ganc viszont korábban azt ígérte, nem fog egy bírósági eljárás elé néző vagy az alatt álló miniszterelnök (értsd: Netanjáhu) minisztereként szolgálni, így ha kampányához hű akar maradni, akkor még ezt a kedvező ajánlatot sem fogadhatja el. Valakinek azonban engednie kellene a választási ígéreteiből, ha az ország el akarja kerülni, hogy egy éven belül a harmadik parlamenti választást is meg kelljen tartania.

Az ország stratégiai fekvéséből és biztonságpolitikai szerepéből fakadóan nemcsak az izraelieket, de mindenki mást is jogosan tölthet el aggodalommal a mostani politikai kötélhúzás kimenetele. Ennek oka, hogy bármelyik modell győzedelmeskedik is, Izrael mint külpolitikai aktor jövőbeli politikáját alapvetően fogja meghatározni a leendő kormány összetétele és politikai programja. Az ország vezetéséért küzdő politikai személyekben és pártokban ugyanis a komplex zsidó és izraeli identitás, valamint nemzeti karakter elemei testesülnek meg. Az első és legnyilvánvalóbb ilyen elem a nemzet gerincét képező hadsereg, hiszen a Kék és Fehér előre jelezte, hogy kabinetjében négy korábbi katonai vezető (három visszavonult vezérkari főnök és Orna Barbivai, az első olyan izraeli női tábornok, aki a vezérkari főnök utáni második rangra emelkedett) szolgálna. Ellentétben más közel-keleti államokkal, Izraelben a hadsereg indirekt módon hat a nemzet politikai fejlődésére. Egyrészt patriotizmusra neveli a sorkatonaként szolgáló polgárokat (a zsidókat és a kisebbségieket csakúgy, mint a nőket és a férfiakat), másrészt a hadsereg meritokráciáján keresztül kitermel egy, a politikai elitben is felülreprezentált katonai réteget. Törvényszerűnek tekinthető, hogy geopolitikai helyzetéből adódóan az Eurázsiát és Afrikát összekötő földterületen fekvő Izrael egy eredően – sőt, bizonyos számítások szerint a világon mindenki másnál jobban – militarizált állam, és ez a vonás a mostani választáson a parlamentáris demokrácia keretei között is kiugró mértékben jelent meg. Ezzel párhuzamosan a korábbi blogbejegyzésemben már bemutatott, a zsidó állam identitásában meglévő egyensúly, illetve annak etnikai és vallási dimenziói a mostani politikai erőkben közvetlenül jelennek meg. A koalícióalkotás folyamata egyértelmű választ fog adni arra a kérdésre, hogy a katonai-biztonsági dimenzió egy tág, szekuláris-nemzeti egységkormányban jut-e kifejeződésre, és ezzel Izraelt mint zsidó és demokratikus államot annak minden polgára számára újradefiniálja-e, vagy a Likudtól jobbra álló vallásos, a nacionalizmust szűken értelmező erők képesek lesznek-e gúzsba kötni az országot, idővel netán még az alapvetően szekuláris hadseregnek az állam természetére gyakorolt közvetett befolyását is aláásva.

Amennyiben Netanjáhu és Ganc nem talál megoldást szerdán, azzal csupán azt bizonyítják, hogy Izrael egyelőre nem volt képes felnőni a politikai közösség fejlődési irányát eldöntő választáshoz. Egy elhúzódó belpolitikai válság és egy, a „világsziget” turbulens középpontjában inkább befelé forduló ország nagyon rossz ómen minden regionális és globális szereplő számára, így az izraeli egységkormány zökkenőmentes megalakítása messze nem csupán az izraeli társadalom érdeke.