Kína–India-párharc: nem lesz ebből harmadik világháború

Kína–India-párharc: nem lesz ebből harmadik világháború

2020 09 | Miklós Norbert | Ázsia és Afrika kapcsolatok iroda | Kül- és biztonságpolitika

 Bár a pandémia miatt kialakult helyzet napról napra tovább romlik, vannak olyan ellentétek, amelyek a világjárvány nyomán sem csillapodnak. Jó példa erre a Kína és India között fél évszázada tartó határvita esete. Vajon tényleg kirobbanhat a két ország között folyamatosan növekvő feszültség miatt a harmadik világháború, ahogy ezt néhányan már beharangozták? Erre kevés esély mutatkozik. Ám ahhoz vajon elég heves-e a konfliktus, hogy a két országot végül háborúba sodorja? Jelen állás szerint nem, az úgynevezett ötpontos megállapodás ugyanis sikeresen csillapította a kedélyeket. Így már csupán egyetlen kérdés maradt: vajon mennyi időre?

A két ázsiai óriás, India és Kína kapcsolata az elmúlt évek nyugalmasabb periódusa után most ismét megromlott a május közepétől kialakuló határvillongások miatt. Az együtt a világ népességének több mint egyharmadával, közel 2,8 milliárd állampolgárral rendelkező két állam az 1962-es kínai–indiai háború lezárásakor meghúzott, de máig vitatott választóvonal, a de facto határként funkcionáló ún. „tényleges határvonal” mentén feszült újra egymásnak. A két nukleáris hatalom közötti ellentét évtizedek óta nem látott méreteket öltött, míg a valódi megoldás egyelőre távolinak tűnik. De vajon a május óta tartó és azóta egyre fokozódó feszültség elég heves-e ahhoz, hogy a harmadik világháborút kirobbantsa, főleg ha Kína és India nukleáris csapásmérő képességén túl a két ország világgazdaságban betöltött vezető szerepét is számba vesszük? Mivel mindkét államnak az áll érdekében, hogy a problémát megoldja, egy új világháború kirobbanására egyelőre kevés esély mutatkozik. A határviták miatt immár fél évszázada folyamatosan tartó súrlódás miatt ugyanakkor a problémák könnyen valódi konfliktusba taszíthatják a szemben álló feleket, ha a kérdés diplomáciai úton való rendezése hosszú távon sikertelennek bizonyul.

A kínai–indiai határvita az 1950-es évek végén kezdődött, alig egy évtizeddel a Kínai Népköztársaság 1949-es, valamint az Indiai Köztársaság 1947-es megalakulása után. Bár a két ország kapcsolata az 1950-es évek elején alapvetően pozitív irányba fejlődött, a pontatlanul meghúzott határvonalak kevesebb mint egy évtized alatt egyre komolyabb vitákhoz vezettek. A közöttük húzódó 3500 km-nél is hosszabb határ azután alakult ki, hogy Mao Zedong Kínája 1950-ben elfoglalta Tibetet, majd az annak déli részéhez közeli Arunácsal Prades, illetve az északnyugati részével határos Aksai Chin elnevezésű indiai területeket is a fennhatósága alá vonta.

A Tibet meghódításával járó kínai területszerzés nyomán a szomszédos Indiával kibontakozó vita a következő egy évtizedben megoldatlan kérdés maradt a két ország között. Kína az 1960-as évek elején végül úgy gondolta, mindent megtett a kérdés diplomáciai úton történő kezelése érdekében, így a sikertelen tárgyalássorozat után úgy döntött, hadba lép India ellen. Az egy hónapig tartó kínai–indiai háború végül Kína elsöprő győzelmével zárult, miután Peking fegyverszünetet deklarálva visszavonta a Népi Felszabadító Hadsereg katonáit a már említett tényleges határvonal mögé, s ezzel kialakította a de facto máig működő és ezzel a határvita alapjául szolgáló zavaros határvonalat.

A vörössel csíkozott részek a máig fennálló határviták tárgyát képező területeket jelölik: a nyugati határon Aksai Chint, a keleti határon pedig Arunacsál Pradest
Forrás: Wikimedia Commons (Library of Congress), szerző: CIA, licenc: közkincs

A kínai offenzíva egyik és talán legegyértelműbb indoka a két ország között húzódó határvonal nyugati oldalán található Aksai Chin régió megszerzése volt. A stratégiailag fontos, Tibetet és Xinjiangot egymással összekapcsoló régió, illetve annak kezdetleges, de már létező infrastruktúrája felettébb fontos volt Kína számára, így az 1962-ben kijelölt határvonal a nyugati fronton ezt a területet, míg a keleti fronton Arunacsál Prades egy részét is Kínához csatolta. A határvita pedig azóta is folyik ezek miatt a területek miatt.

A háború vége után folyamatossá váltak a határ menti járőrök között kirobbanó kisebb-nagyobb összecsapások. Kína és India igyekezett csökkenteni annak a kockázatát, hogy az ilyen összetűzések eszkalálódjanak, így több közös megegyezést is elfogadtak ezzel kapcsolatban. Ilyen dokumentum volt például az az 1993-ban aláírt szerződés, melyben mindkét fél elismerte az 1962-es határvonal létét, illetve az az 1996-os szerződés is, amely kimondta, hogy egyik fél sem lépheti át a de facto határvonalat, valamint a vitatott területek közelében tilos a fegyverek, illetőleg a robbanóanyagok használata.

Egy ideig úgy tűnt, a szerződések révén a határ menti járőrök néhány kisebb összecsapását leszámítva sikerült normalizálni a helyzetet. A pozitív folyamatokat az is jelezte, hogy a két ország 1975 óta nem fordult fegyveresen egymás ellen. Alkalomadtán természetesen megesik, hogy a járőrök között patthelyzet alakul ki, és így valódi fenyegetésként élik meg a határ túlsó felén állomásozó ellenséges katonák jelenlétét. Ez volt a helyzet a 2017-ben a keleti határ mentén található Doklam-fennsík körül kialakult krízis esetében is. Azóta azonban a két ország el tudta kerülni a komolyabb vitákat. Ez a békésebb periódus zárult le idén májusban.

Kína és India tehát 2020 tavaszán feszült ismét egymásnak. A jelenlegi vita oka a kínai külügyminisztérium szóvivője, Lijian Zhao szerint az, hogy az indiai katonák behatoltak Kínába, és ott támadásba lendültek, ez pedig „vad fizikai konfliktushoz” vezetett. A május közepén történt összecsapás után a hónap hátralévő részében úgy tűnt, az ellentétek rövidesen elcsendesednek. Június 15-én azonban Zhao megfogalmazása szerint az indiai katonák a „szándékos provokáció céljával ismét átlépték a határvonalat, pont mikor a Galwan völgyében kialakult feszültség csökkenni kezdett”. A részben Ladakh és Aksai Chin között húzódó Galwan-folyó partjánál kirobbant brutális összecsapás húsz indiai katona életét követelte – a kínai áldozatok számát hivatalosan nem hozták nyilvánosságra.

 

A kínai fennhatóság alatt álló Aksai Chin és az indiai Ladakh, köztük a tényleges határvonallal: a piros karikák a legutóbbi összecsapások helyeit jelölik (fentről lefelé haladva: Galwan-völgyi összecsapás, egy nemrég a kínaiak által épített útszakasz melletti összecsapás, a Pangong-tó melletti összecsapás
Forrás: Wikimedia Commons (University of Texas Libraries), szerző: CIA, licenc: közkincs

India miniszterelnöke, Narendra Modi a június 15-i konfliktus után két nappal az indiai közszolgálati televíziócsatornákon leadott beszédében érdekes hangnemet ütött meg a kérdéssel kapcsolatban. Úgy fogalmazott: „India békét akar, de ha az országot provokálják, akkor a megfelelő módon reagál majd.” Hangsúlyozta, kormánya számára az a legfontosabb, hogy az ország integritását és szuverenitását fenntartsa. Modi azt is kijelentette, India sose provokált senkit, és mindig igyekezett nyugodtan kezelni a más országokkal való nézeteltéréseit, elkerülve, hogy azok viszállyá fajuljanak. A húsz halott katonát „mártírnak” nevezte, és azt is leszögezte, haláluk nem volt felesleges. Végezetül kijelentette, India területén nem tartózkodik külföldi katona, az ország pedig nem szenvedett területi veszteséget.

Mivel mindkét ország a másikat hibáztatja a provokáció miatt, az objektív összkép érdekében mindkettőjük nézőpontját fontos megvizsgálni. Az elmúlt néhány évtizedben – főleg pedig 2016 óta – Kína Indiánál sokkal aktívabb infrastruktúra-fejlesztést hajtott végre a régióban, így nem meglepő, ha a térségben fejlettebb és szerteágazóbb út- és vasúthálózatot tudhat magáénak, mint szomszédja. India ezért jelenleg azon igyekszik, hogy megpróbálja utolérni a kínai infrastruktúra-fejlesztések tempóját. Ez is ott szerepelhet a nemrégiben ismét fellángolt ellentétek okai között, hiszen a katonai kapacitások és a hálózati infrastruktúra fejlesztése, illetve a légibázisok, a határvonalhoz egyre közelebb felhúzott katonai támaszpontok félelmet kelthetnek a határ túloldalán állomásozó katonákban, akik emiatt maguk is gyorsított tempóban igyekeznek további építkezéseket és fejlesztéseket végrehajtani. Az ezzel járó feszültség pedig idén a két fél közötti összecsapásokba torkollott. Kína jelenleg azon dolgozik, hogy határ menti út- és vasúthálózatát az ország központibb részeivel összekösse. Ez egy esetleges háború esetében komoly taktikai és stratégiai előnyhöz juttathatja az országot Indiával szemben, hiszen a fejlett infrastruktúra nemcsak a gyorsabb helyváltoztatást segíti elő, hanem a katonai felszerelések szállítását is megkönnyíti. Újdelhi hasonló kapacitások kiépítésére törekszik, így nemrégiben a határ indiai oldalán is komoly katonai infrastrukturális projektek kezdődtek.

A Galwan-völgyi összecsapás június 22-én ért véget. Nemcsak a világ fordította azonban ismét Ázsia felé a tekintetét, hanem az űrtechnológiával foglalkozó Maxar nevű vállalat is. A cég szatellitjeivel készített képek segítségével még teljesebb képet kaphatunk a határvita okairól. Az űrből készült felvételeken olyan építmények látszanak, amelyeknek egy hónappal korábban még híre-hamva sem volt, s feltételezhetően kínai katonák húzták fel őket. A Galwan-völgyében látható bunkerek, sátrak és tárolóegységek révén a kínai csapatok valóban egy lépéssel közelebb húzódtak a határhoz, ez pedig akár az indiai katonák által végrehajtott infrastrukturális fejlesztésekre és új légi bázisok kiépítésére adott kínai válaszlépésként is értelmezhető. A probléma azonban nagy valószínűséggel még ennél is mélyebben gyökeredzik. Az 1962-es határvonalat annak idején igen pontatlanul határozták meg, ezért az a kijelöléséhez használt gleccserekkel, folyókkal és tavakkal együtt változik.

A konfrontációnak végül a helyben állomásozó katonatisztek vetettek véget, s ezzel lehetővé vált a katonai, illetve a diplomáciai vezetők közötti párbeszéd megindulása. A kérdés végleges megoldása azonban még várat magára. Ennek oka, hogy mindkét ország a másikat vádolja provokációval, valamint azzal, hogy a másik fél megpróbált behatolni a területére, illetve területet szerezni tőle. Jelenleg mindkét nemzet vezetői keményvonalas nacionalista nézeteket képviselnek, így a konfliktusból való kihátrálást a gyengeség jeleként fogják fel. Ebből kifolyólag egyelőre sikertelennek bizonyult a konfliktus diplomáciai úton történő rendezése. A szembenállás természetesen negatívan hatott India és Kína bilaterális kapcsolataira is. Indiában ennek egyik szélsőséges megnyilvánulása, hogy az országból kitiltottak több tucat kínai telefonos alkalmazást – köztük talán a legismertebbnek számító TikTokot is –, valamint szankciókat vezettek be a helyi kínai befektetésekkel és a kínai termékek importjával szemben (így aztán korlátozták a Huawei 5G hálózatok kiépítésében való részvételét is). Mivel az indiai társadalomban komoly felháborodást keltettek a kínai akciók, kezdeményezés indult a kínai áruk bojkottjára, néhány extrém esetben pedig az emberek Xi Jinping arcképének égetésével tiltakoztak a szerintük az országukat érő kínai agresszió ellen.

A tárgyalások a nyár folyamán is folytatódtak, és úgy tűnt, a helyzet hamarosan normalizálódhat, ám augusztus végén a két ország ismét egymásnak feszült a vitatott határvonal mentén. Kína állítása szerint az indiai katonák ismételten behatoltak a Himalája hegyvonulata körül, a Pangong-tó környékén található kínai területekre, s így a feszültségek ismét felerősödtek.

Kína a vélt indiai agresszióra adott válaszul megnövelte a határ mentén állomásoztatott katonáinak számát, ez pedig ismét a konfliktus eszkalációjához vezetett. Úgy tűnt tehát, hogy a diplomáciai tárgyalások és megoldáskeresés nem bizonyult olyan sikeresnek, mint ahogy azt a két oldal szeptember első hetében várta, mivel a feszültség csökkentésére tett intézkedések ellenére a határ környékén állomásozó katonák száma mindkét oldalon ismételten növekedni kezdett. India részéről a vezérkari főnök reagált a kialakult helyzetre, ő ugyanis kijelentette: az ország készen áll arra, hogy katonai erőt használjon abban az esetben, ha Kína valóban nemzetbiztonsági fenyegetéssé válna a jövőben.

A kínai–indiai kapcsolatok talán még sosem voltak ennyire mélyponton, ha azt is számításba vesszük, hogy a két ország nem is üzent hadat egymásnak. Ez nem véletlen, hiszen – ahogy már utaltam rá – majd fél évszázad óta először dördültek el figyelmeztetőlövések a határ mentén. Ráadásul mindössze néhány nappal azelőtt, hogy szeptember második hetében a Sanghaji Együttműködési Szervezet soron következő, moszkvai értekezlete megkezdődött volna. A konferencia végén a kínai és az indiai külügyminiszternek lehetősége nyílt arra, hogy élőben is megbeszélést tarthasson a kialakult helyzetről – ez először történt meg a konfliktus májusi kirobbanása óta. Bár közös nyilatkozatában a két miniszter úgy fogalmazott, hogy mindkét ország érdeke a feszültségek enyhítése, a béke fenntartása és a probléma diplomáciai úton való rendezése, a felek továbbra is egymást hibáztatták a feszült helyzet miatt, és így végül a megbeszélések sem zárultak sikerrel. Ugyan mindkét ország igyekszik azt mutatni a külvilág felé, hogy készen áll a vita békés úton történő rendezésére, mégsem képes egyikőjük sem elmozdulni a kompromisszum irányába. Így aztán az sem meglepő, hogy a legrosszabbra készülve Kína és India a Pangong-tó környékén megemelte a hadkészültséget.

Mivel a bevetésre kész katonák már lényegében lőtávolságon belül vannak, a feszültség csökkentése helyben a parancsnokokra hárul. A két ország egységei lényegében háborús készültségben állnak a határon. Ezt igazolja annak a kínai katonák által szabadon engedett öt indiai civilnek az esete is, akiket néhány nappal korábban kémkedés gyanújával fogtak el, hiszen az ilyen incidensek nem a két ország közötti bizalomról tanúskodnak. Az általa vélelmezett indiai fenyegetésre válaszul Kína már néhány drón- és rakétavetőtesztet is elvégzett a régióban, ez pedig arra enged következtetni, hogy a Népi Felszabadító Hadsereg csupán egy lépésre van a teljes hadkészültségtől.

A feszültséget eddig csak a már említett, a Sanghaji Együttműködési Szervezet után megtartott magas szintű diplomáciai tárgyalások voltak képesek enyhíteni. Sun Weidong, a kínaiak indiai nagykövete biztos benne, hogy a két ország a diplomácia eszközeivel is meg tudja oldani a mostani problémákat, ehhez azonban szerinte az egymás iránti bizalom elmélyítése is szükséges lenne . A kínai és az indiai külügyminiszter által megfogalmazott ötpontos, a feszültségek enyhítését célzó egyezmény Sun Weidong szerint működőképes keretrendszert biztosíthat a további tárgyalások számára. A kínai követ úgy fogalmazott: „Kína reméli, hogy az ötpontos konszenzust a gyakorlatba is át lehet ültetni.” Ehhez azonban azt is hozzátette: „Kína készen áll csapást mérni, ha az indiai katonák nem tartják be a megállapodást.” A hangvétel tehát felettébb hasonló Narendra Modi és az indiai vezérkari főnök kijelentéséhez, hiszen ők is kijelentették, készen állnak arra, hogy akár katonai erővel is megvédjék India szuverenitását. Az ötpontos tervezet középpontjában a kölcsönös bizalomépítés és a feszültségek enyhítéséről való magas szintű diplomáciai tárgyalások állnak. Ezek kimondott célja a feszültségek oldása. A korábban taglalt tények alapján azonban továbbra is kérdés, hogy a két ország keményvonalas nacionalista kormányai vajon képesek lesznek-e a sikeres párbeszédre, ha közben az egymás elleni háborúra készülnek.

A két ország nyilatkozataiban időről időre eddig is megerősítette azon álláspontját, hogy tulajdonképpen egyikőjük sem akar háborúba lépni a másik féllel szemben, ugyanakkor szilárdan kiáll területi követelései és szuverenitása védelme mellett. A két kijelentés viszont hatékony diplomáciai dialógus nélkül kizárja egymást. Pedig jelenleg úgy tűnik, eddig csakis a magas fokú diplomáciai tárgyalások tudtak enyhíteni a szembenálláson. Kína és India éppen ezért a kooperáció és a békés egymás mellett élés jegyében a közeljövőben remélhetőleg ki tud dolgozni valamilyen hosszú távú megoldást, hiszen az akut panaszok enyhítésére a határ menti katonák számának növelése biztosan nem jelent gyógyírt – ez utóbbi ráadásul akár egy kisebb léptékű hidegháború kialakulásához is vezethet. Egyáltalán nem biztos, hogy a diplomáciai erőfeszítések végül eredményre vezetnek, de – ha hihetünk az állításaiknak – jelen pillanatban legalább mindkét nemzet dolgozik a békés kibontakozás ügyén.

Fontos szólni a két ország nukleáris kapacitásaiban rejlő veszélyekről is, hiszen ha végül minden rosszra fordul, ezek használata jelentheti a konfliktus megoldására tett kísérletek leginkább rettegett kimenetelét. A legnagyobb félelmet ezzel kapcsolatban az keltheti az emberekben, hogy az amúgy is egyre feszültebb nemzetközi helyzetben az atomfegyverek használata a dominóeffektus révén végül akár a harmadik világháborúba is torkollhat. Ezzel Kína és India is tökéletesen tisztában van. Ez is az oka annak, hogy egyikőjüknek sem érdeke tényleges háborút indítani a másik ellen, nemhogy nukleáris robbanófejekkel fenyegetőzni. Még ha a szembenállás a két ország közötti háborúhoz is vezet, kevés esélye mutatkozik arra, hogy nyomán a harmadik világháborút kirobbanjon, mivel sem Kínának, sem Indiának nem áll szándékában, hogy bármilyen harmadik felet bevonjon a vita rendezésébe. Bár a külügyminiszterek közötti diplomáciai tárgyalások felé való elmozdulás az elmúlt hetekben működőképesnek bizonyult, elképzelhető, hogy ez hosszú távon nem hoz igazi megoldást, s így a kínai elnök és az indiai miniszterelnök közötti személyes tárgyalásokra is szükség lesz majd. Erre azonban belátható időn belül nem fog sor kerülni, hiszen előbb azt kell kivárni, hogy a bizalomépítő tárgyalások előrelépést hozzanak a vita megoldásában. A két szemben álló fél bízik ennek bekövetkeztében, így a legjobb, amit tehetünk, hogy mi is követjük a példájukat.

 

 

Nyitókép forrása: GR.Stocks/Shutterstock