Még mindig a „vörös vonal” előtt

Még mindig a „vörös vonal” előtt

2020 10 | Krajcsír Lukács | Ázsia és Afrika kapcsolatok iroda | Kül- és biztonságpolitika

„Az egyiptomi nemzet biztonsága szempontjából a líbiai Szirt és el-Dzsufra jelentik a vörös vonalat” – nyilatkozta Abdul Fattáh asz-Szíszí 2020. június 20-án, miközben megszemlélte Nyugat-Egyiptom legnagyobb légibázisát. Az elnök szavai, ahogyan a kormány akkori lépései is, arra engedtek következtetni, hogy az egyiptomi intervenció már csupán napok kérdése. Hiába teltek el azonban hónapok a nyilatkozat óta, az egyiptomi csapatok még mindig nem lépték át a több mint ezer kilométer hosszú egyiptomi–líbiai határt. Vajon miért nem került sor a katonai beavatkozásra? Milyen érdekei vannak egyáltalán Egyiptomnak a vele szomszédos országban? Tényleg azt sejteti a támadás elmaradása, hogy Kairó „belenyugodott” a kaotikus líbiai helyzetbe, vagy pont ellenkezőleg: az időnyerést szolgálja?

Egyiptomon belül és kívül egyaránt nagy visszhangot váltott ki, amikor az arab állam parlamentje engedélyezte az ország haderejének Líbiában való bevetését. Július végén a képviselők egyhangúlag elfogadták, hogy nemzetbiztonsági okokból a „stratégiai fontosságú nyugati fronton a felfegyverzett milíciák és külföldi terrorista elemek ellen” katonai beavatkozásra van szükség. A „milíciák” alatt a nemzetközileg – az ENSZ, az Egyesült Államok és az EU által is – elismert Nemzeti Megállapodás Kormánynak (a továbbiakban NMK) fegyveres csapatait értették. A Tripoliban székelő vezetés ugyanis a 2020 elején intenzívebbé váló török katonai támogatásnak és a szíriai fegyveresek növekvő jelenlétének köszönhetően májusban általános visszavonulására kényszerítette a Khalífa Haftar vezette Líbiai Nemzeti Hadsereget (a továbbiakban LNH). A tábornagy tizennégy hónapon át tartó meddő ostromának látványos összeomlása nem kevés aggodalmat szült a Tobrukban működő képviselőház külföldi támogatóinak körében. Főleg azért, mert az NKM-csapatok már félúton jártak Bengázi és Tripoli között (az előbbi Haftar fellegvára, ahol 2014 májusában kezdetét vette a líbiai polgárháború második felvonása), ráadásul már küszöbön állt a partvidéki Szirt városának és az ország belsejében fekvő el-Dzsufra repülőterének az elfoglalása is.

 

A második líbiai polgárháború állása 2020. június 11-én (piros: az LNH ellenőrzése alatt lévő területek, világos és sötét zöld: az NKM uralma alatt lévő területek, kék: a helyi erők, illetve milíciák által uralt területek)
Forrás: Wikimedia Commons, szerző: Ali Zafran, licenc: CC BY-SA 4.0

A líbiai események alakulása miatt az egyiptomi vezetés tagjai megkongatták a vészharangot: azontúl, hogy a Kairó legnagyobb regionális riválisának számító Ankara 2020 elejétől egyre nagyobb mértékben avatkozott be Líbiában, az LNH egysége is veszélybe került, Haftar korábbi stabil pozíciója pedig megingott. Bukásának eshetősége magában hordozza annak lehetőségét, hogy a tobruki vezetés arab és régión kívüli támogatóinak (vagyis Egyiptomnak, az Egyesült Arab Emírségeknek, Szaúd-Arábiának, illetve Franciaországnak és Oroszországnak) a korábbi befolyása lecsökken, sőt, végső soron akár teljesen meg is szűnhet.

Ezáltal viszont Egyiptom biztonsági, geopolitikai, valamint gazdasági érdekei is veszélybe kerülhetnek. Tripoli ostromának összeomlása után a diplomáciai megoldás önmagában már nem tűnt elegendőnek, így az egyiptomi vezetés számára egyre inkább a „katonai opció” mutatkozott vonzó alternatívának. Egyiptom történetét ismerve ez egyáltalán nem újszerű gondolat: az ország légiereje 2014-ben az emírségiekkel közösen bombázta a Tripoliban állomásozó militáns csoportok állításait, de már sokkal korábban, 1977-ben is előfordult, hogy az akkor még Muammar Kaddáfi vezette Líbia és az Anvár Szadat irányította Egyiptom egy rövid, de intenzív határháborúba bonyolódott egymással.

Így már a nyár elején látványos mozgósításokra került sor, hogy felduzzasszák az egyiptomi–líbiai határszakasz mentén állomásozó egyiptomi egységek számát. Az egyiptomi diplomácia számos csatornán jelezte, hogy készen áll keményebb választ adni a „líbiai kérdésre”. A tobruki képviselőház július 14-én hivatalosan is felkérte Kairót, hogy „avatkozzon be Líbia és Egyiptom biztonsága” érdekében. Pár nappal később az egyiptomi fővárosban megrendezték a Haftarral szövetséges líbiai törzsek konferenciáját, ahol a résztvevők beavatkozásra próbálták ösztönözni Szíszít. A háborús retorika a közbeszédben és a sajtóban is felbukkant, és egyre többször hangzottak el olyan szlogenek, mint „Egyiptom és Líbia, egy nép, egy a sorsa”. Nem meglepő tehát, hogy a mindhárom haderőnemet felvonultató Hasm (Eltökéltség) elnevezésű hadgyakorlat a küszöbön álló támadás „főpróbájának” tűnt.

 

Felvételek a Hasm (Eltökéltség) elnevezésű hadgyakorlatról
Forrás: Daily News Egypt (YouTube)

A hadművelet megindításáról szóló parancsot azonban azóta sem adták ki. Adódik a kérdés: vajon mi lehet ennek az oka? Ahhoz, hogy erre választ adjunk, mindenképp szükséges előbb pár mondatban kitérni arra, hogy egyáltalán miért annyira fontos el-Dzsufra és Szirt, hogy azok elfoglalását az egyiptomi katonai elit körében a Rubicon átlépéseként értelmezik. Szirt nagyjából félúton fekszik Bengázi és Tripoli között, így tökéletes hídfőállást képezhet bármelyik fél számára. Emellett bárki is birtokolja a tengerparti várost, az nagy befolyással van a partvidéki hajózására, valamint az országba irányuló és az onnan történő tengeri szállításra. Nem elhanyagolható szempont a település történelmi jelentősége sem: annak közelében született és nevelkedett Muammar Kaddáfi, a több mint negyven éven át „uralkodó” líbiai diktátor. Egyiptom számára szintén kiemelt szimbolikus jelentőséggel bír a helység, hiszen az Iraki és Levantei Iszlám Állam líbiai szervezete innen rabolt el huszonegy kopt keresztényt, akiket aztán 2015 elején kivégeztek. Ez pedig Kairóból nem kizárólag dühös felháborodást váltott ki, az egyiptomi vezetés ugyanis légicsapásokat indított a terrorszervezet ellen, Szíszí pedig megpróbált egy újabb nemzetközi líbiai intervenciót tető alá hozni.

El-Dzsufra szintén fontos szerepet tölt be mind Haftar, mind pedig Szíszí stratégiájában. Itt található ugyanis Líbia legfontosabb légibázisa: az innen felszálló gépek hatósugarába nemcsak Líbia egész területe, de Egyiptom is beleesik. Ebből következik, hogy 2017-es elfoglalása óta ez a repülőtér számít az LNF egyik legfontosabb utánpótlási bázisának: ide érkezik meg az egyiptomi fegyverszállítmányok egy része, és a Csádból, valamint Szudánból érkező zsoldosok is itt szállnak le és kapnak kiképzést. Sőt, amennyiben az amerikai hírszerzés jelentései helytállóak, akkor az el-Dzsufra repülőtéren legalább tizennégy, az orosz Wagner Csoport zsoldosai által kezelt MiG–29-es vadászgép és Szu–24-es vadászbombázó állomásozik. A légibázis katonai jelentősége tehát vitán felül áll, de gazdasági súlya is legalább ugyanekkora súllyal esik a latba.

El-Dzsufra után kezdődik ugyanis a híres líbiai „olajfélhold”. Haftar már 2016-ban elfoglalta az itt található kőolajkutakat, csővezetékeket és finomítókat, s így komoly bevételi forrásra tett szert, az ebből származó pénzt pedig főleg egyiptomi, emírségi, illetőleg orosz fegyvervásárlásokra, valamint külföldi zsoldosok alkalmazására fordította. Az olajfélhold kitermelésének bizonytalanná válása nemcsak az LNH-t, de az egyiptomi gazdaságot is érzékenyen érintheti, hiszen az egyiptomi energetikai vállalatok már régóta igyekeznek visszatérni Líbiába, és kiemelten érdeklődnek az újabb koncessziós lehetőségek iránt. Nem is beszélve arról, hogy néhány egyiptomi cég számára igencsak vonzó lehet a líbiai újjáépítésben való részvétel. Végül, de nem utolsósorban: a líbiai energetikai szektorban még most is nagyon sok egyiptomi vendégmunkást alkalmaznak, ők pedig leginkább Kelet- és Közép-Líbiában, az LNH uralta területeken tevékenykednek. A hivatalos becslések szerint jelenleg egymillió egyiptomi dolgozik Líbiában, s még az elmúlt hónapokban is volt rá példa, hogy a tobruki kormányhoz közel álló militáns csoportok korábban túszul ejtett egyiptomi állampolgárokat engedtek szabadon.

 

 

A líbiai „olajfélhod”
Forrás: Wikimedia Commons, szerző: NordNordWest, Yug, licenc: CC BY-SA 3.0

Kairó fentiekben bemutatott komoly érdekei és érdekeltségei ellenére az egyiptomi hadsereg még mindig nem lépte át a Líbiával közös határt. Ennek hátterében leginkább politikai, illetve geopolitikai tényezők állnak. Egyrészt úgy tűnik, hogy több arab állam (Algéria, Egyiptom és Tunézia) sikertelen békéltetési és közvetítési kísérlete után végül Marokkónak sikerült megtörnie a jeget, a szeptember 6. és 10. között a marokkói kormány szervezetésében és az uralkodó áldásával megtartott búzníkai „Líbiai Párbeszéd”-konferencia ugyanis meglepő és átütő eredményt hozott. Tripoli és Tobruk képviselőinek fő célja az volt, hogy megpróbálják megakadályozni Líbia de jure kettészakadását. Megállapodtak az olajtermelés és -eladás közössé tételéről, a tripoli és tobruki minisztériumok összevonásáról, valamint a külföldi befolyás csökkentéséről. Bár egyelőre még kérdéses, hogy mennyire lesz életképes a „búzníkai megállapodás”, Kairóban hosszú idő óta ezt tartják a legfontosabb politikai lépésnek, és nem akarnak ők lenni azok, akik esetleg kisiklatják a reménykeltő békefolyamatot.

Másrészt az okok között azt is számba kell vennünk, hogy Egyiptom napjainkban rengeteg kihívással néz szembe a határain és azokon túl. Az egyiptomi hadsereg jelenleg is hadműveleteket folytat a Sínai-félszigeten, az iszlamista csoportokkal vívott harcok tehát korántsem értek még véget, a régió pedig közel sem nevezhető biztonságosnak. Kairó ugyan csökkentette részvételét a szaúdi vezetésű koalícióban, de ez nem jelenti azt, hogy a jemeni húszikat sikerült volna legyőzni. Egyiptomnak szintén feszült a viszonya Etiópiával, mivel a Nagy Etióp Reneszánsz-gát nemrég történt üzembe helyezése komoly környezeti és gazdasági következményekkel járhat az arab országra nézve – éppen ezért fordulhat elő, hogy a katonai opció még ebben az esetben sem került le teljesen az egyiptomi döntéshozók asztaláról. Mindennek a tetejében pedig ott van Törökország is: nemcsak Líbia, hanem a Ciprus környéki, tengeri alatti gázmezők hovatartozásának kérdése is az oka annak, hogy 2013 óta Ankara és Kairó között egyfajta regionális „hidegháború” dúl.

Abdul Fattáh asz-Szíszí, Egyiptom elnöke
Forrás: 360b/Shutterstock

Kétségtelen, hogy a Líbia feletti befolyás elvesztésével súlyos csorba esne Egyiptom biztonság- és külpolitikáján, illetve Kairó presztízsén. Ugyanakkor az ország többi határszakaszán uralkodó állapotok és a más környező országokkal (Etiópiával, Törökországgal) való feszült viszonya nagyon óvatossá tette az egyiptomi vezetést: inkább a kivárásra voksolnak, megfigyelve mind a búzníkai megállapodás, mind a líbiai frontvonalak alakulását, illetve azt, hogy Haftarnak mennyire sikerül megtartania a pozícióját. Tehát az újabb vihar egyelőre ugyan elmaradt a Földközi-tenger déli és keleti részén, de ez korántsem jelenti azt, hogy a sötét felhők elvonultak volna a térség égboltjáról.

 

Nyitókép forrása:  Katrin Happiness/Shutterstock – AJTK-grafika