Megtépázott Testvériség, megingott vallásosság? - Az „arab tavasz” nem várt hozadéka

Megtépázott Testvériség, megingott vallásosság? - Az „arab tavasz” nem várt hozadéka

2021 02 | Krajcsír Lukács | Globális kapcsolatok iroda | Kül- és biztonságpolitika

Az utóbbi hetekben számos cikkben, beszélgetésben és tanulmányban emlékeztek meg az Észak-Afrikában és Közel-Keleten végigsöprő „arab tavasz” tizedik évfordulójáról. Ezekből is jól látható, hogy a téma még most is képes rengeteg vitát előidézni a laikusok és a szakértők körében egyaránt, legyen szó az események eredetéről, lefolyásáról vagy hosszú távú következményeiről. Blogbejegyzésünk szintén ehhez a diskurzushoz kíván csatlakozni, mégpedig azzal, hogy felhívja a figyelmet egy, az arab tavasz által (is) előidézett jelenségre: a közérthetőség kedvéért „iszlamistának” nevezett mozgalmak bukására és annak a helyiek vallásosságára gyakorolt esetleges hatásaira.

A közel-keleti térséget elemzők és kutatók körében 2013 közepéig gyakran hallani lehetett azt, hogy az „arab tavasz” előbb-utóbb egyfajta „iszlamista arab télbe” fog átfordulni, vagyis a legtöbb arab országban az iszlamista politizálás akkori fő zászlóvivőjének tartott, 1928-ban alapított, de fennállása óta többször betiltott és üldözött Muszlim Testvériség (Ikhván) fog hatalomra kerülni. Kezdetben valóban úgy tűnt, hogy az események ennek a forgatókönyvnek a megvalósulása felé haladnak. Egyes országokban (így Egyiptomban és Tunéziában) a Muszlim Testvériség politikai szárnya vagy annak helyi fiókszervezetei megnyerték az elnöki, illetve parlamenti választásokat. Máshol (például Líbiában és Szíriában) fegyveres harcot indítottak, és úgy tűnt, hogy a győzelem küszöbén állnak. Még az „arab tavasz” által alig érintett országokban (pl. Jordániában vagy Marokkóban) is megfigyelhető volt az iszlamista pártok felemelkedése. A Muszlim Testvériség helyzetét az is erősítette, hogy olyan támogatókat tudhatott maga mögött, mint Katar és Törökország, de akkoriban a többi Öböl menti monarchia még szintén bőkezű anyagi segítséget biztosított a számára. A szervezet térnyerésével párhuzamosan pedig az Egyesült Államokban és Európában élő muszlim értelmiségiek próbálták a nyugati közvéleményt meggyőzni arról, hogy az arab világban csakis az Ikhván képes megteremteni az „iszlám demokráciát”, az a rend, a stabilitás és a fejlődés letéteményese.

Mohamed Murszinak, a Muszlim Testvériség jelöltjének választási győzelmét ünneplő emberek 2012. június 24-én
Forrás: Senderistas/Shutterstock

Az iszlamista mozgalmaknak tündöklése ugyanakkor tiszavirág-életűnek bizonyult. A választások útján hatalomra kerülő pártjaikat vagy megbuktatták (ahogy azt történt Egyiptomban 2013. július 3-án), vagy maguk a vezetői próbáltak meg szakítani az iszlamista gyökerekkel, és a tunéziai an-Nahdához hasonlóan teljesen újfajta irányvonal mentén szervezték újjá magukat. A Muszlim Testvériséghez közel álló pártok közül mára egyedül a marokkói Igazság és Fejlődés Pártja tudott hatalmon maradni, miután képes volt még a 2016-ban tartott parlamenti választásokon is 28%-os történelmi győzelmet aratni. Ehhez viszont azt is szükséges hozzátenni, hogy a párt utóbb, a 2017-es kormányválság következében kénytelen volt iszlamista elvei egy részét feladni, illetve engedni a fiatalabb és mérsékeltebb erőkből álló frakciójának, s békülékenyebb, a riválisaival és az uralkodóházzal együttműködőbb politikát hirdetni.

Sokkal sanyarúbb sors jutott a Muszlim Testvériséghez közeli, fegyveresen harcoló szervezeteknek: egyes esetekben az ancien régime erői győzték le őket, más esetekben pedig belső ellentéteik és a más csoportokkal vívott harcaik miatt forgácsolódtak szét – ez Szíriában éppúgy megtörtént, mint Líbiában vagy Jemenben. A legrosszabbul azok a csoportok jártak, amelyek engedtek a szélsőséges eszméket valló szervezetek szirénhangjának, hiszen ők előbb-utóbb beolvadtak valamelyik helyi radikális szervezetbe (legyen az az észak-afrikai Anszár as-Saría vagy az Iraki és Levantei Iszlám Állam), ellenszegülő tagjaikat pedig kivégezték vagy menekülésre kényszerítették.

Végül pedig az azt korábban támogató országok is a Muszlim Testvériség ellen fordultak. 2015-ben Bahrein, az Egyesült Arab Emírségek és Szaúd-Arábia is terrorszervezetté nyilvánította a szervezetet, mivel azt mind a helyi uralkodóházakra, mind pedig az iszlám helyi irányzataira (pl. a vahhábizmusra) nézve komoly veszélyforrásként értékeltek. Ugyan Ankara és Doha továbbra is szövetségesének tekintette az Ikhvánt, de bizonyos regionális események (például a 2017-es katari krízis), illetőleg gazdasági nehézségek (elsősorban a török líra zuhanása) következtében jelentőségük és támogatásuk a háttérbe szorult. Eközben a Muszlim Testvériség külföldön élő, illetve bujkáló vezetői, értelmiségijei és aktivistái a mai napig vég nélküli vitákat folytatnak egymással: a főleg fiatalokból álló, az iszlamista gondolkodást háttérbe szorító frakció a gazdasági, társadalmi és környezeti kihívásokra jobban odafigyelő irányvonal bevezetését követeli, a „régi gárda” viszont hallani sem akar erről.

Az iszlamista szervezetek kudarcát jól szemléltette, hogy képtelenek voltak meglovagolni az évtized végén kibontakozó újabb regionális „forradalmi hullámot”. Akárcsak tíz évvel korábban, 2018-ban és 2019-ben is a rossz életkörülmények, az állami támogatások csökkenése, a korrupció, a hatalmi elittel szembeni elégedetlenség és a hatóságok túlkapásai vitték utcára az embereket Tunisztól kezdve Kairón át egészen Bagdadig. Csakhogy a 2011-es eseményekkel ellentétben ekkor a tüntetések után sem erősödtek meg az iszlamista szervezetek. Sőt, pont maguk a tüntetők fejezték ki az iszlám és az állam összefonódása felett érzett elégedetlenségüket, nyíltan kritizálva a vallási elöljárók politikai állásfoglalásait és a hatalomban betöltött bárminemű szerepét. Szudánban egyszerre buktak meg az évtizedek óta hatalmon lévő Umar al-Basír és a vele szoros szövetségben lévő iszlamista szervezetek, illetve azok vezetői. Algériában – ahol még mindig emlékeznek az 1990-es évek elejének polgárháborúira – a tüntetők és a kormány tagjai közösen akadályozták meg, hogy az iszlamista pártok bármiféle komolyabb szerepet játszanak a hatalmi átmenetben. Irakban a tüntetők azt kiabálták, hogy „Nemet a vallásra és a szunnita–síita alapú politizálásra!”, Libanonban pedig „Nemet az iszlámra, nemet a kereszténységre, lázadj a nemzetért!” felkiáltással vonultak végig az emberek az utcákon.

Tüntetések Bejrútban 2019. november 10-én
Forrás: P.jowdy/Shutterstock

Az „arab tavasz” alakulását, az iráni–szaúdi „hidegháborút”, valamint a terrorszervezetek ámokfutását figyelembe véve nem meglepő, hogy az iszlamista politikát folytató mozgalmak elfogadottsága olyan mélységekbe zuhant, amilyenre a korábbi évtizedekben nem volt példa. Bár a felmérések szerint már 2013-ban is csak a megkérdezettek alig 35%-a támogatta az iszlamista pártokat, hat évvel később ez az arány már csupán 20% volt. Azzal ugyanakkor már tényleg nagyon kevesen számoltak, hogy ez a folyamat magára a vallásra, annak intézményeire, vezetőire és híveire is komoly hatással lesz – vagyis hogy a lakosság nagyobb hányada „vallási meggyőződés nélkülinek” fogja magát nevezni.

Erre a jelenségre legelőször az Arab Barometer közvélemény-kutató cég mintegy huszonötezer résztvevő megkérdezésével végzett, 2019 végén kiadott felmérése hívta fel a figyelmet. A megkérdezettek az évtized első felében még „nagyfokú” vagy „közepes” bizalommal viseltettek helyi, akár szunnita, akár síita, akár keresztény vallási vezetőik iránt. 2019-re viszont regionálisan ez a szám 40% alá esett – Líbiában pedig már csak 20% volt. A pénteki imán résztvevők számában szintén történtek visszaesések: egyes országok (így Irak és Tunézia) esetében a válaszadók alig több mint harmada nyilatkozott úgy, hogy rendszeresen jár mecsetbe.

A folyamat még inkább szembeötlő, ha az országokra lebontott adatokat nézzük, hiszen ezek alapján egyedül Jemenben vallották magukat többen hívőknek 2019-ben, mint az évtized elején. Mindenhol máshol viszont a „vallástalanok” arányának növekedését mérték – különösen a 15 és 29 év közöttiek körében. Ezen a téren kimagaslik Tunézia esete, ahol már csaknem a társadalom harmada – a fiatalságnak pedig több mint 45%-a – nem tartja magát hívő muszlimnak. A leginkább meglepő viszont az, hogy ez a tendencia azokban az államokban is kimutatható, amelyek teljesen kimaradtak a 2011 utáni iszlamista „arab télből”: Algériában a duplájára, Jordániában a háromszorosára, Marokkóban pedig – dacára annak, hogy ott egy iszlamista párt van a hatalmon – egyenesen a négyszeresére nőtt a magukat „vallástalanként” meghatározók száma.

A magukat „nem vallásosnak” nevező lakosok arányának változása Észak-Afrikában és a Közel-Keleten
Forrás: Twitter

A felmérés nem túl meglepő módon komoly vitát váltott ki, és sokan bírálták annak módszertanát, célját, illetve következtetéseit is. Noha az újabb kutatások némileg árnyalták az Arab Barometer 2019-es adatait, az általa felvázolt tendencia létezését korántsem cáfolták meg. Az Arab Youth Survey 2020-ban végzett felmérésének adataiból például kiderült, hogy a vallás az észak-afrikai országokból származó válaszadók 61%-a esetében még mindig kulcsszerepet játszott személyes identitásukban – Algériában kiugróan magas, 72% volt ez az arány. Ezzel együtt a válaszadók 67%-a úgy vélte, hogy a vallás „túl fontos szerepet játszik a régióban”, és majdnem ugyanennyien ítélték szükségesnek a vallási intézmények reformját is. Sőt, Levantéban és az Öböl menti monarchiákban a vallás személyes identitás kialakításában játszott szerepe már 30% alatt volt.

Adódik a kérdés: az eddigi felmérésekből kiindulva vajon tényleg bátran állítható-e, hogy az „arab tavasz” egyik nem várt következményeként ténylegesen elindult egyfajta „vallástalanodási folyamat” a régióban? Vagy az egész jelenség nem tekinthető többnek pillanatnyi visszaesésnél, hiszen az iszlám gyökerei eleve túl mélyre nyúlnak a helyi társadalmakban, így azokat kitépni nem lehet, legfeljebb visszanyesni, növekedésüket pedig más irányba terelni? Ezekre a kérdésekre pontos választ a jelen blogbejegyzés írója helyett a közeljövő fog majd szolgáltatni.

Zárásként ugyanakkor szükséges még egy fontos dolgot megjegyeznünk: a fenti a tendencia már nem kizárólag az arab társadalmakban mutatható ki. A török fiatalság körében – a kormánypárt és a vallási szervezetek fellépése ellenére – egyre terjed a „deista járvány” és a vallástalanság. A kurdok és az irániak esetében pedig a zoroasztrizmushoz hasonló ősi vallások követőinek száma ugrott meg, és egyre többen merik magukat „spiritisztának” vagy egyenesen ateistának nevezni. Sőt, egy 2020-ban végzett felmérés szerint Iránban drasztikus méretékben csökkent a magukat síita muszlimként meghatározók aránya: kevesebb mint a megkérdezettek egyharmada tartotta magát annak, miközben a válaszadók majdnem egynegyede az „egyikhez sem” kategóriát jelölte meg, amikor arról kérdezték, melyik valláshoz tartozónak tekinti magát.

 

A nyitókép forrása: chairoij/Shutterstock