Új-Kaledónia és a globális Franciaország

Új-Kaledónia és a globális Franciaország

2020 10 | Korpics Fanni | EU-V4 iroda | Kül- és biztonságpolitika

2020. október 4-én vasárnap Új-Kaledónia lakossága az urnákhoz járulva szűk többséggel ugyan, de úgy döntött, hogy a Francia Köztársaság része kíván maradni. De mégis hogy tartozhat ez a tőlünk távol eső csendes-óceáni szigetvilág az általunk jól ismert európai fókuszú és centralizált működésű Franciaországhoz, és mi az oka annak, hogy hatvan évvel a dekolonizáció hullámát követően Franciaország még mindig rendelkezik gyarmatokkal? Vagy talán nem is gyarmatokról van itt szó? Akkor viszont mégis milyen szál köti a tengerentúli területeket az európai anyaországhoz?

Franciaország tengerentúli területei alatt azokat a szigeteket és országrészeket értjük, melyek a gyarmati időszak végével továbbra is francia fennhatóság alatt maradtak; ezek ezer szállal kötődnek a kontinentális Franciaországhoz, a francia állam centralizáltsága pedig ezekre a távoli partokra is kiterjed. A tengerentúli Franciaország négy különböző közigazgatási egységre osztható: a tengerentúli megyékre, a tengerentúli területekre, a tengerentúli közösségekre, illetve egy tengerentúli országra, Francia Polinéziára. Az elmúlt napokban a nemzetközi média figyelmét ezek közül az eddig sajátos státuszt élvező csendes-óceáni sziget, Új-Kaledónia vonta magára, hiszen annak lakói október negyedikén, vasárnap népszavazást tartottak a függetlenségükről.

 

A nemrég a függetlenségéről népszavazást tartó csendes-óceáni sziget, Új-Kaledónia
Forrás: Mark and Anna Photography/Shutterstock

A volt brit gyarmatokkal összehasonlítva akár azt a következtetést is levonhatnánk, hogy a francia gyarmatok ezek szerint lassabban vívják ki önállóságukat, és nehézkesebben szervezik független, szuverén állammá magukat. De vajon tényleg arról van-e itt szó, hogy ezeken a területeken még nem fejeződött be a dekolonizáció? Hiszen a legtöbb francia gyarmat már az 1960-as években kivívta a függetlenségét, és az egykori anyaállam Algéria kivételével mindegyiküket viszonylag könnyedén engedte elszakadni. Mi tehát a helyzet ezzel a tizenkét, főleg óceáni szárazulattal, amelyeken Franciaország továbbra is főhatalommal bír? Ezek a területek többségében az Indiai-óceán, az Atlanti-óceán és a Csendes-óceán térségében található szigetek, név szerint: Guadeloupe, Francia Guyana, Martinique, Réunion, Mayotte, Új-Kaledónia, Francia-Polinézia, Saint-Barthélemy, Saint-Martin, Saint-Pierre-et-Miquelon, továbbá Wallis és Futuna, illetve közéjük tartoznak még a francia déli és antarktiszi területek is. Ezeken a szigeteken összesen 2,6 millió ember él, és mivel nagy részük tizennyolc év alatti fiatal, így a jövőben Franciaországnak valószínűleg nagyobb figyelmet kell majd fordítania ezekre a régiókra. A tengerentúli területeken is léteznek függetlenségi és elszakadási mozgalmak, ezek azonban nem élvezik a helyi társadalom többségének támogatását.

Franciaország térképe, globális perspektívából
Forrás: Wikimedia Commons, szerző: Superbenjamin, licenc: CC BY-SA 4.0

A fent felsorolt területek francia fennhatóság alatt tartása számos előnnyel jár Franciaország számára, hiszen általuk övé a világ egyik legnagyobb, több földrészre kiterjedő tengeri kontinentális talapzata és kizárólagos gazdasági övezete, ahol tehát a halászati és bányászati jogokat is csak ő gyakorolhatja. Ráadásul a 20. század során ezek a távoli földek tették lehetővé, hogy De Gaulle ötödik köztársasága nukleáris programját meg tudja valósítani, hiszen az ahhoz szükséges kísérleti robbantásokat elsősorban a csendes-óceáni szigeteken végezték el. Manapság pedig a francia űrprogramnak biztosítanak helyszínt, hiszen a legnagyobb francia űrállomás a dél-amerikai szubkontinensen fekvő Francia Guyanában található.

Ahogy fentebb írtam, a tengerentúli francia területek államon belüli státusza nem egységes: jelenlegi felosztásukat a 2003-as alkotmánymódosítás rögzítette. Az ország közigazgatásának évszázados hagyománya alapján Franciaországban az állam rendkívül centralizált, ez alól pedig a tengerentúli területek közigazgatása sem igazán jelent kivételt. A földrajzi távolság miatt azonban indokolt volt ezeknek a meglehetősen távoli területeknek valamiféle autonómiát biztosítani, még ha ez sokszor nem is terjed túl azon, hogy a helyi önkormányzatok néhány kisebb jelentőségű kérdésben önálló döntéseket hozhatnak. A jelenlegi felosztás értelmében Francia Polinézia rendelkezik a legszélesebb autonómiával, Új-Kaledónia pedig speciális státuszt élvez, a többi terület viszont bizonyos fokú önállóság mellett, de továbbra is vagy régióként, vagy megyeként illeszkedik a francia közigazgatási rendszerbe.

Arra is utaltam már, hogy ezek a tengerentúli területek a francia gyarmatosítás idejéből maradtak vissza. A szigeteket, partmenti sávokat a francia felfedezők és gyarmatosítók két hullámban hódították meg. Az első hullám során más európai hajósokhoz hasonlóan igyekeztek hídfőállásokat szerezni az Újvilágban, hogy aztán azok révén kapcsolódhassanak be az amerikai kontinens kizsákmányolásába és a 16. század során kialakuló világkereskedelembe. A Francia Királyság 1536 és 1664 között szerzett területeket az Antillák szigetein, illetve ekkor foglalta el a mai Francia Guyana területét is. Ezt követően, az 1840-től a 20. század elejéig tartó második hullám során az ekkor a kialakuló Francia Birodalom olvasztotta magába a csendes-óceáni területeket. A kor szokásainak és gazdasági gyakorlatának megfelelően karibi területein Franciaország is alkalmazta a rabszolgaság intézményét, és hozzájárult a helyi közösségek szétzilálódásához, sőt a betegségek behurcolásával sokszor azok eltűnéséhez is. Az emberi jogok csakis Franciaország európai területén érvényesültek, a szabadság, egyenlőség, testvériség jelmondata a bennszülött lakosságra nem vonatkozott. Ez a történelmi sérelem a mai napig társadalmi feszültségeket okoz az őslakos népcsoportok, valamint a betelepülő francia lakosság között.

A Új-Kaledónia Franciaországtól való elszakadását leginkább a kanak népcsoport támogatja
Forrás: Wikimedia Commons, szerző: Bananaflo, licenc: CC BY-SA 3.0

Ahogy utaltam is már rá, a tengerentúli Franciaország rendkívül sokszínű, nemcsak földrajzi, de közigazgatási értelemben is, így a jobb összkép érdekében érdemes megvizsgálni, hogy pontosan mit is jelentenek a kategorizálásukra használt DOM, TOM, COM és POM mozaikszavak. Guadeloupe a Karib-tenger szigetvilágában helyezkedik el, közigazgatási státusza pedig tökéletes példája a francia tengerentúli megyéknek (départements d’outre-mer, DOM). A szigetcsoport lakói francia állampolgárok, ezzel együtt az Európai Unió teljes jogú polgárai is; a francia törvények szabályozzák társadalmi viszonyaikat, ők is a köztársaság elnöke által irányított – és helyi szinten egy prefektus által képviselt – francia állam alá tartoznak, a helyi oktatás pedig a francia mintát követi. Vagyis működésük semmiben sem különbözik Franciaország bármely más kontinentális megyéjétől. Hasonló státuszt élvez Martinique, Mayotte, Réunion és Francia Guyana is – e területek lakosságára tehát pontosan ugyanazok a jogok és kötelezettségek vonatkoznak, mint az európai megyékben élőkre, következésképpen az állam semmiféle negatív vagy pozitív diszkriminációt nem alkalmaz velük szemben. A 2003-as alkotmánymódosításnak köszönhetően viszont Martinique és Francia Guyanana területi közösségi státusz kaptak, így saját közigazgatási intézményeket állíthatnak fel. A tengerentúli közösségeknek (collectivités d’outre-mer, COM) jogukban áll saját jogszabályokat hozni, és azokat saját adminisztratív területükön érvényesíteni. Ez tehát egyfajta autonómiát biztosít ezeknek az országrészeknek, jóllehet ettől függetlenül azok továbbra is az egységes Francia Köztársaság részeként működnek. A tengerentúli közösségek közé soroljuk Wallis és Futunát, Saint-Barthélémyt, valamint Saint Pierre és Miquelont.

Francia Polinézia 2004 óta tengeren túli országnak (pays d’outre-mer, POM) számít a francia közigazgatás felosztása szerint, ezáltal pedig széles önkormányzati jogkörökkel bír. Az anyaország számára kiemelt jelentőségű ez az óriási kiterjedésű szigetvilág, nemcsak a tengeri erőforrások kiaknázásának lehetősége, de annak stratégiai elhelyezkedése miatt is. Autonóm státuszának köszönhetően Francia Polinéziának saját elnöke van, államfőjeként ugyanakkor a Francia Köztársaság elnökét ismeri el.

Még ehhez képest is szélesebb jogköröket tudhat magáénak Új-Kaledónia, ahol tehát október 4-én legitim népszavazást tartottak arról, hogy a terület lakossága szeretne-e függetlenedni a Francia Köztársaságtól. A szigetek III. Napóleon uralkodása alatt kerültek a francia birodalom uralma alá, ám először csak börtönkolóniákat létesítettek rajtuk. Az őslakos kanak népcsoport csupán 1957-ben nyerte el a francia állampolgárságot, miután a második világháborút követően az anyaország szorosabbra fűzte a viszonyt a helyi közigazgatással. A most tartott népszavazás eredményeképpen a szigetcsoport továbbra is Franciaország része marad, hiszen 85%-os részvétel mellett a szavazók 53%-a emellett tette le a voksát. Adódhat azonban a kérdés: hogy lehet, hogy Új-Kaledóniának jogában áll szavazást rendezni a függetlenségéről dacára annak, hogy már több mint százhetven éve francia uralom alatt áll?

Az október 4-én megrendezett népszavazás valójában egy háromfordulós népszavazás-sorozat második etapja. Az 1980-as években a sziget lakosságának jelenleg 40%-át adó őslakos kanak népcsoport a francia uralom elleni tiltakozásul tüntetéssorozatot és sztrájkhullámot indított. A felfordulásnak az 1988-as Matignon–Oudinot egyezmény vetett véget, majd az 1998-as nouméai egyezmény lehetővé tette a függetlenségi népszavazást, és annak forgatókönyvét is rögzítette. Az egyezménynek megfelelően az első referendumot 2018-ban rendezték, az utolsóra pedig 2022-ben kerülhet sor, amennyiben azt a helyi kongresszus egyharmada kezdeményezi és jóváhagyja. A jelenlegi eredmények alapján azonban úgy tűnik, hogy a csendes-óceáni szigetcsoport lakossága egyelőre elégedett az eddig kialakított adminisztratív rendszerrel, az ugyanis engedélyezi számára a független helyi kongresszust és közigazgatást, miközben a terület a francia állam által biztosított juttatások előnyeit sem veszti el. A francia elnök, Emmanuel Macron a nem sokkal az eredmények bejelentését követően megtartott beszédében üdvözölte Új-Kaledónia döntését, méltatva, hogy a demokrácia meghozta a várt eredményt, és megköszönte az új-kaledóniaiak Franciaországba vetett bizalmát.

Nouméa, Új-Kaledónia fővárosa
Forrás: Hayden Dunsel/Shutterstock

A tengerentúli francia területek számára igen előnyös, hogy az anyaországtól jelentős összegű támogatást kapnak, és élénk kereskedelmi kapcsolatban állnak az állam európai részével, mégis általános tendencia, hogy ezekben a megyékben és közigazgatási egységekben a kontinentális Franciaországhoz képest nagyobb a társadalmi egyenlőtlenség, magasabb a munkanélküliség és kevésbé diverzifikált a gazdaság, ezáltal pedig dependencia alakult ki az európai felvevőpiac és az elsősorban élelmiszereket és nyersanyagokat exportáló trópusi területek között. Arról sem szabad megfeledkeznünk, hogy a vizsgált területek társadalma fiatal, a munkanélküliség pedig elsősorban éppen ezt a korcsoportot sújtja. A demográfiai viszonyokat ráadásul a rendkívül nagyarányú migráció is felborítja, hiszen a tengerentúli francia területeket zömében fejlődő, alacsony nemzetei jövedelemmel rendelkező szomszédországok veszik körbe, a kiterjedt tengerparti sávok miatt pedig a határvédelem sem működik maradéktalanul. Az elmúlt évtizedekben ráadásul robbanásszerű urbanizáció is végbement rajtuk, a kialakuló nagyvárosokban pedig egyre nagyobb figyelmet kell szentelni a szociális és egészségügyi szempontoknak, különösen a koronavírus okozta egészségügyi válság következtében.

Új-Kaledónia példája viszont azt mutatja, hogy a tengerentúli Franciaország lakossága javarészt még mindig pozitívan értékeli az európai területekkel ápolt kapcsolatát mind gazdasági, mind társadalmi, mind pedig politikai tekintetben. Így aztán talán túlzás lenne azt állítani, hogy Franciaország nem támogatja egykori gyarmatai függetlenségét, vagy hogy egykori befolyási övezete rekolonizációjára törekszik. Franciaország globális kiterjedését, stratégiai és gazdasági jelentőségét vizsgálva viszont mindenképp érdemes a tengerentúli megyékről és területekről is megemlékezni, hiszen ezek még mindig fontos pillérei a globális francia jelenlétnek és segíthetik a nagyhatalmiság látszatának fenntartását – erre pedig a jelenlegi, Macron vezette francia külpolitika is igen nagy hangsúlyt helyez.