Út Ázsia évszázadához?

Út Ázsia évszázadához?

2021 01 | Eszterhainé Szőke Noémi | Ázsia és Afrika kapcsolatok iroda | Kül- és biztonságpolitika

A 2020-as év nagy részében a koronavírus-pandémiával, majd az amerikai elnökválasztással kapcsolatos szalagcímek uralták a híreket. Novemberben aztán a frissen aláírt kelet-ázsiai gazdasági együttműködésről is megjelent egy-két rövidebb cikk, de a visszafogott hangú tudósításokból kevéssé érzékelhető, hogy a megegyezés létrejötte valószínűleg a 21. század egyik meghatározó momentumát jelenti majd. Cikkünkben körüljárjuk, hogy mik a november 15-én aláírt Regionális Átfogó Gazdasági Partnerség legfontosabb célkitűzései, mi a kapcsolat közte és a térség kereskedelmét szabályozó másik, 2018-ban aláírt, Átfogó és Előremutató Csendes-óceáni Partnerség néven ismert megállapodás között, és milyen globális gazdasági és politikai jelentősége lehet e két kereskedelmi egyezménynek a jövőben.

Az ASEAN-országok a koronavírus-járványra tekintettel 2020 novemberében online tartották meg éves csúcstalálkozójukat Vietnámban. Ennek keretében az ASEAN tíz tagországa, valamint Japán, Kína, Dél-Korea, Ausztrália és Új-Zéland november 15-én aláírta a regionális átfogó gazdasági partnerségről (Regional Comprehensive Economic Partnership – RCEP) szóló, a résztvevő államok kereskedelmi és gazdasági integrációját előmozdítani hivatott megegyezést. A tagállamok a megállapodásban többek között vállalták, hogy húsz éven belül leépítik az egymás közti vámok több mint 90%-át. Ezzel – megvalósulása esetén – a történelem legnagyobb szabadkereskedelmi tömbje jöhet létre, megelőzve az USA-t, Mexikót és Kanadát tömörítő, az Észak-amerikai Szabadkereskedelmi Egyezmény utódjaként funkcionáló amerikai–mexikói–kanadai kereskedelmi egyezményt, valamint az Európai Uniót is.

A megegyezés legfontosabb célkitűzése a regionális kereskedelem és befektetés bővítése, illetve a nyílt, inkluzív, szabályokon alapuló többoldalú kereskedelmi rendszer létrejöttének az elősegítése. Az egyezményben részt vevő tagállamok lakossága a világ lakosságának mintegy 30%-át teszi ki, az általuk termelt bruttó hazai termék pedig az éves globális GDP szintén kicsit több mint 30%-át adja. Az átfogó megállapodás a kereskedelem és a befektetés számos területére kiterjed, így egyebek mellett a termékeredetre, valamint a vámokra vonatkozó szabályok összehangolására, az egységes egészségügyi előírások bevezetésére, a szabványok harmonizációjára, a kereskedelmi jogorvoslásra, a kereskedelemhez kapcsolódó szolgáltatások szabályozására, illetve a szellemi tulajdonjog kérdésére is. A megegyezés nagy hangsúlyt fektet az e-kereskedelemre, a mikro-, kis- és középvállalkozások növekvő szerepére és a regionális értékláncok mélyítésére. Hangsúlyozza a kölcsönös előnyök elvét, ez pedig többek között azt is magában foglalja, hogy figyelembe veszi a résztvevő államok nagyon eltérő gazdasági lehetőségeit és fejlettségi szintjét, megfelelő rugalmasságot biztosítva az elmaradottabb országok (pl. Kambodzsa vagy Laosz) számára.

A kereskedelmi egyezmény tárgyalási folyamata 2012-ben indult az ugyanabban az évben Kambodzsában tartott ASEAN-csúcstalálkozó keretei között. Az első években India is a folyamat aktív részese volt, ám 2019 végén kivonult a tárgyalásokból, és nem írta alá az egyezményt. Ennek a fő oka az volt, hogy az indiai vezetés tartott a kínai feldolgozott, valamint az ausztrál és új-zélandi mezőgazdasági termékeknek az ország gazdaságára gyakorolt negatív hatásától. Emellett az elmúlt évben ismét kiéleződő indiai–kínai határvillongás és az ennek következében feszültté váló indiai–kínai politikai kapcsolatok is hozzájárultak ahhoz, hogy India végül kitáncolt az egyezményből. A többi állam számára ez ugyan csalódást jelentett, a megállapodás zárónyilatkozata viszont hangsúlyozza, hogy más csatlakozni kívánó államoktól eltérően az ország, ha úgy dönt, bármikor azonnali hatállyal csatlakozhat az egyezményhez.

Bár a megegyezés létrejötte nagyban köszönhető az ASEAN-országok régiós gazdasági integráció iránti elkötelezettségének, az is hasonlóan lényeges szempont volt, hogy a tárgyalások kezdeti éveiben és azokkal párhuzamosan az amerikai vezetéssel is zajlottak egyeztetések egy Kínát tudatosan mellőző szabadkereskedelmi egyezményről, a Transz-csendes-óceáni Partnerségről (Trans-Pacific Partnership – TPP), emiatt pedig a kínai kormány különösen aktív volt a most megszülető egyezmény tető alá hozásában. A TPP gondolatát az első Obama-adminisztráció karolta fel, majd támogatta aktívan, mivel a megegyezésnek fontos szerepet szánt a Kelet-Ázsiára fókuszáló és Kína régiós térnyerését visszaszorítani kívánó ázsiai fordulat (Pivot to Asia) elnevezésű külpolitikai stratégiájában.

Forrás: Flickr, szerző: Gobierno de Chile, licenc: CC BY 2.0 

Az amerikai elképzelések szerint a TPP egy Kínát kifejezetten mellőző szabadkereskedelmi egyezmény lett volna, ám Donald Trump 2016-os amerikai elnökké választását követően az USA végül kivonult a tárgyalásokból. A többi résztvevő állam – Japán, Kanada, Chile, Peru, Mexikó, Vietnám, Szingapúr, Brunei, Malajzia, Ausztrália és Új-Zéland – viszont a TPP-tárgyalások nyomvonalán haladva – de immár az USA nélkül – Átfogó és Előremutató Csendes-óceáni Partnerség (Comprehensive and Progressive Agreement for Trans-Pacific Partnership – CPTPP) néven utóbb tető alá hozta a szabadkereskedelmi megállapodást, és abból több, korábban napirenden lévő, ám inkább az USA számára előnyös elemet is kihagyott. Az USA kimaradásával a CPTPP gazdasági szempontból leginkább meghatározó állama Japán lett. Közben azonban az RCEP-ről szóló tárgyalások is folytatódtak, így két évvel később a régió másik nagyszabású kereskedelmi egyezménye is megszülethetett. A két szabadkereskedelmi egyezmény tagállamai között nagy az átfedés, az RCEP tizenöt tagállamából hét ugyanis az CPTPP-nek is tagja. A két megállapodás közötti legmarkánsabb különbséget az jelenti, hogy a RCEP-ben Kína is részt vesz.

Az RCEP-vel kapcsolatban szakértők kiemelik, hogy az a CPTPP-vel összehasonlítva kevésbé átfogó jellegű – leginkább a környezetvédelmi és munkajogi kérdéseket szokták belőle hiányolni. Azt is figyelembe kell azonban venni, hogy az előbbi esetében mennyire eltérő méretű és gazdasági fejlettségű tagországok működnek együtt: az egyezménynek egyszerre tagja a közel 1,4 milliárdos lakossággal és a világ második legnagyobb gazdaságával rendelkező Kína és az aprócska, kicsit több mint 459 ezer fős Brunei. Az RCEP által lefedett piac mérete körülbelül ötszöröse a CPTPP által lefedettnek, az általa lebonyolított éves kereskedelem értéke pedig a duplája annak. Számítások szerint 2030-ig az RCEP éves szinten a világ összjövedelmét 209 milliárd dollárral, a világkereskedelem volumenét pedig 500 milliárd dollárral növelheti. Emellett azonban politikai szempontból is fontos lépés, hogy az RCEP az első olyan szabadkereskedelmi megállapodás, amely Kínát, Japánt és Dél-Koreát is a tagjai között tudhatja, hiszen az elmúlt évtizedekben ezeknek az országoknak a kapcsolata korántsem volt felhőtlen. A kínai, illetve a japán gazdaság által jelenleg dominált RCEP-, illetve CPTPP-megállapodásdok meghatározó szerepet játszanak majd a 21. század központi régiójának tartott Kelet- és Délkelet-Ázsia gazdasági integrációjának az elmélyülésében, és ezáltal a globális kereskedelem és gazdaság elkövetkezendő évtizedeinek meghatározó egyezményeiként tekinthetünk rájuk.

Ahogy említettem, a régió amerikai vezetés mellett történő mélyebb integrációja korábban Washington számára is központi célt jelentett, ám azzal, hogy a TTP-ről szóló tárgyalásokat 2017-ben megszakította  , az USA komoly hátrányba hozta magát, mert hagyta, hogy egy ennyire fajsúlyos kereskedelmi megállapodás kereteinek a kidolgozása kicsússzon a kezéből. Az új, demokrata vezetés mellett ugyan van rá esély, hogy az USA utólag csatlakozik a CPTPP-hez, ám ha így is lesz, a csatlakozás feltételei már adottak lesznek, ezért az ország mozgástere sokkal korlátozottabbá válik.

Sokat elárul a kelet-ázsiai régió geopolitikai erőviszonyairól és az itteni államok szemléletéről, hogy az RCEP aláírására a koronavírus miatt recessziót hozó 2020-as év végén került sor. Az USA vezetése a Trump-adminisztráció idején mindent megtett azért, hogy a Kína jelentette gazdasági és politikai fenyegetés hangsúlyozásával, akár hidegháborús retorika alkalmazásával nyílt állásfoglalást csikarjon ki a térség államaiból. Ez a politika azonban láthatóan nem járt sikerrel: még az USA legfontosabb térségbeli szövetségesei (Japán, Dél-Korea, Ausztrália) is a Kína részvételével zajló integrációs folyamat mellett tették le a voksukat, hiszen tisztában vannak az ország gazdasági jelentőségével. Tették ezt egy olyan időszakban, amikor a vezető nyugati országok dezintegrációs folyamatokkal küzdve és protekcionista hozzáállásuk miatt — ezekkel kapcsolatban elég csak a brexitre vagy az USA politikájára utalni – nem voltak képesek hathatós gyógyírt találni a járvány okozta negatív gazdasági hatásokra. A RCEP és a CPTPP létrejötte ezzel szemben azt tükrözi, hogy az ázsiai országok továbbra is elkötelezettek a multilateralizmus és a globalizáció mellett.

Nyitókép forrás: Niphon Subsri/Shutterstock