Vajon ki a győztes? Történelmi kiegyezés Izrael és az Egyesült Arab Emírségek között

Vajon ki a győztes? Történelmi kiegyezés Izrael és az Egyesült Arab Emírségek között

2020 08 | Csepregi Zsolt | Kül- és biztonságpolitika

A világ közvéleményét meglepve az emírségi és az izraeli vezetés a koronavírus-járvány kellős közepén döntött kapcsolata normalizációjáról. A nyílt együttműködés, ami nem előzmények nélküli, utat nyit a szélesebb regionális kooperáció felé, erősíti az amerikai nagystratégiát, komoly jelzést jelent Irán számára, ugyanakkor a kialakulóban lévő új közel-keleti hatalmi viszonyokba is betekintést kínál.

Miközben globálisan mindenki a koronavírus-járványra, a Közel-Keleten belül pedig a tragikus bejrúti kikötői robbanásra összpontosította a figyelmét, augusztus 13-án Izrael és az Egyesült Arab Emírségek az egész világot meglepte a teljes diplomáciai kapcsolat felvételéről szóló, Ábrahám-egyezménynek (Abraham Accord) elnevezett megállapodásával. A két ország amerikai közvetítéssel tető alá hozott szándéknyilatkozatát számos szakértő és a sajtó is úgy állította be, mint a zsidó állam jelenkori történetének harmadik olyan szerződését, amelyet egy arab nemzettel ütött nyélbe. Jóllehet nem hagyományos értelemben vett „szerződésről”, hanem szándéknyilatkozatról, illetve nem „békéről”, hanem normalizációról van szó – ráadásul mivel a két közismertebb (Egyiptommal és Jordániával) megkötött kiegyezés után Izrael 1999-ben Mauritániával is megállapodott, így ez nem is a harmadik, hanem inkább a negyedik ilyen jellegű dokumentumnak tekinthető –, a mostani megállapodás valóban történelmi jelentőségű. A fenti finomítások ellenére a megállapodás mindenképpen mérföldkőnek számít a Közel-Kelet diplomáciai kapcsolataiban, hiszen bizonyítja egyes messzire mutató régiós hatalmi átrendeződési folyamatok létét és megmutatja azok irányát. Összességében az is kijelenthető, hogy a megállapodással Irán és Törökország kivételével minden környező állam nyer, így tehát nagyon sokrétű és igen eltérő érdekeket képes egyidejűleg kielégíteni.

Ahogy említettük, Izrael és az Egyesült Arab Emírségek együttműködése nem most kezdődött: története ma már mintegy öt évtizedes múltra tekint vissza. A hidegháború során az Arábiai-félsziget átellenes oldalain fekvő két állam mindegyike az amerikai szövetségi rendszerhez illeszkedő politikát folytatott, így tehát egymással is érzékeny információkat osztott meg. Az együttműködés jó példája az izraeli tudományos szakzsargonban csak „szeretőszindrómának nevezett jelenségnek: ezzel arra szoktak utalni, hogy a legtöbb arab ország ugyan szívesen fogad el szolgáltatásokat Izraeltől, és viszonozza is azokat, ám a zsidó állammal ápolt kapcsolatát nyíltan soha nem ismeri el. Egyiptom és Jordánia természetesen kivételt képez ezalól a zsidó államhoz kötődő, fentebb már említett békeszerződéses kapcsolata miatt. Izraelnek viszont ez a „szeretőstátusz” nem megfelelő, és nemzetközi legitimitását hivatalos szerződések útján kívánja tovább erősíteni – ez azonban eddig sem volt akadálya annak, hogy az Emírségekkel való együttműködését fokozatosan fejleszteni tudja. Sőt, valójában inkább azt lehetett megfigyelni, hogy a titkos biztonságpolitikai kooperáció mellett a gazdasági, kereskedelmi és kulturális kapcsolatok is egyre nyíltabban épültek ki a két ország között. Ennek két kiemelkedő példája a 2020-ra tervezett dubaji világkiállítás izraeli pavilonjának engedélyezése és Izrael korábbi kulturális és sportminiszterének, Miri Regevnek az Abu-Dzabi által 2018-ban megrendezett cselgáncsvilágversenyen tett nagy sajtóvisszhangot kiváltó látogatása volt. Ez a sokrétű, azonban félhivatalos kapcsolat a jelen események tanulsága szerint mostanra valószínűleg már nem volt elegendő a két fél számára – adódik tehát a kérdés, hogy mi változott az elmúlt években, hónapokban, és mit nyertek a felek a megállapodással?

Izrael és az Egyesült Arab Emírségek zászlaja Netánja város lobogója mellett az izraeli kettes autópálya felett átívelő netánjai „békehídon”
Forrás: Wikimedia Commons, szerző: TaBaZzz, licenc: CC BY-SA 4.0

A mostani normalizációs megállapodáshoz alapvetően az vezetett el, hogy a hosszú távú, a közeledést elősegítő folyamatok összeértek egy, az utóbbi időben előállt rövid távú lehetőséggel, a ciszjordániai területek annektálása körül kialakult helyzettel. A hosszú távú folyamatok fontosabb elemei a teljesség igénye nélkül a következők voltak: az Izrael és az Emírségek hatalmi pozíciójában történő pozitív elmozdulás, Washington nagystratégiájának alakulása, Irán asszertivitása és a Közel-Keletet jellemző regionális instabilitás.

A hosszú távú folyamatok első két pontjának megértéséhez érdemes figyelembe venni, hogy a két kisméretű, azonban katonai, gazdasági és technológiai téren egyre jelentősebb regionális hatalomnak számító ország továbbra is kizárólag más hasonló szereplőkkel együttműködve tudja biztosítani pozícióját és biztonságát a hagyományos értelemben vett regionális középhatalmak mellett. Izraelnek Egyiptom, Törökország és Irán geopolitikai harapófogójában kell boldogulnia (az egyes relációk közé persze nem tehetünk egyenlőségjelet, hiszen azok jellege sorrendben a hideg és a még hidegebb béke, illetve a proxyháború szavakkal jellemezhető), az Emírségeknek pedig Irán és Szaúd-Arábia között – közvetve pedig török hatalmi ambíciók mellett – kell megőriznie függetlenségét és külpolitikai mozgásterét.

A harmadik elem, Washington nagystratégiája, ezekre a folyamatokra erősített rá közel-keleti erőinek fokozatos, részleges kivonásával, hiszen ezzel regionális szövetségeseit olyan helyzetbe hozza, amelyben az Egyesült Államok egyre inkább csak közvetett segítsége mellett és Iránnal szemben nekik kell kitölteniük a kialakuló hatalmi vákuumot. A harmadik kiemelt elem, Irán asszertivitása ugyanakkor abban érhető tetten, hogy a perzsa állam és szövetségesei Libanontól Szírián és Irakon át egészen Jemenig vívják a regionális hatalomért folyó harcukat, ebben a küzdelemben pedig minden harapófogóba került szunnita arab állam érdeke azt diktálja, hogy Izrael nemzetbiztonsági szolgálatai és adott esetben katonai csapásmérő erői is az ő oldalán álljanak. Ez ugyanakkor fordítva is igaz, hiszen a zsidó állam éppen elég időt élt regionális elszigeteltségben ahhoz, hogy most értékelni tudja, ha mérsékelten baráti államok veszik körül.

Végezetül a negyedik elemmel kapcsolatban azt érdemes látni, hogy a hidegháború végi állapot fokozatos erodálódásával kialakult közel-keleti rend (pontosabban annak hiánya) több szereplőt a status quo feladására, illetve meghaladására késztet. Izraellel valójában az összes Öböl menti arab állam együttműködik, és igazából egyiküknek sincs oka arra, hogy ne kössön hasonló, kölcsönös előnyöket nyújtó normalizációs megállapodást vele. Mára igazából egyetlen igazi, a közeledést akadályozó tényező maradt a kapcsolataikban, ez pedig az izraeli–palesztin konfliktus megoldatlansága. Éppen ennek a konfliktusnak a közelmúltbeli alakulása nyomán állt viszont elő az a rövid távú lehetőség, amely révén az Emírségek a mostani lépést meg tudta tenni.

Donald Trump amerikai elnök egyik legfontosabb kormányzati ígérete az volt, hogy elősegíti az „évszázad megállapodása” (Deal of the Century) néven emlegetett izraeli–palesztin béke megkötését. Idén januárban mindez a „béke a jólétért” elnevezésű tervben kristályosodott ki, ennek akár egyoldalú megkezdése pedig a jelenlegi izraeli koalíciós kormány programjának is a részét képezi (a palesztin felek a terv minden aspektusát elutasították). A ciszjordániai területek egyharmadának annektálásával kezdődő unilaterális lépés 2020. július elsejére volt kitűzve, és nagy negatív nemzetközi visszhangot váltott ki. Az Emírségek zseniális narratívája szerint nekik sikerült Izraelt a béke útján tartva megakadályozniuk a palesztin államnak szánt területek bekebelezését. Bár Netanjáhu izraeli miniszterelnök csak a terv elhalasztásáról beszélt, nem pedig arról, hogy az teljesen lekerült volna a napirendről, mégis, a mostani megállapodást minden oldal sikerként könyvelheti el. Az Emírségek ugyanis megakadályozta az izraeli annexiót (ez pedig rajta kívül senki másnak nem sikerült elérnie), és így bizonyította, hogy ott a helye a legfontosabb világpolitikai szereplők közt – tettével ráadásul Washingtont is fontos diplomáciai előnyhöz juttatta. A Trump-kormányzat kellemetlen utolsó hónapok elé nézett volna a novemberben esedékes elnökválasztás előtt, amennyiben az ENSZ BT-ben az izraeli annexiót védelmébe kellett volna vennie – ehelyett most a közel-keleti béke atyjaként pozícionálhatja magát. Az Emírségek minden bizonnyal meg is fogja kapni a megfelelő ellentételezést ezért, különösen a fejlett fegyverek vásárlására vonatkozó opciók formájában. Mindemellett Abu-Dzabi mostani lépésével ugyancsak sikeresen tudott manőverezni a nyugati államokban magáról kedvezőtlen képet kialakító Rijáddal, ha nem is szemben, de legalábbis párhuzamosan. Ráadásul most már a washingtoni Izrael-párti személyiségek és csoportok támogatására is számíthat. Egyúttal pedig nagy szívességet tett magának Joe Bidennek is, hiszen neki az izraeli annexió esetén az amerikai elnökválasztás esetleges megnyerését követően rögtön a zsidó állam megregulázásával kellett volna kezdenie hivatalát, ez pedig az amerikaiak jelentős körében nem lett volna népszerű lépés.

Abu-Dzabi városa naplementekor
Forrás: Marianna Ianovska/Shutterstock

Izrael számára viszont a mostani megegyezéssel megnyílt az út afelé, hogy kapcsolatát más arab államokkal is normalizálni, velük való eddigi együttműködéseit pedig a nyilvánosság előtt folytatni, sőt fejleszteni is tudja. Mindez tökéletesen beleillik Netanjáhu „békedoktrinájába”, hiszen ez a zsidó állam, illetve a teljes arab világ közötti békét és együttműködést nem a nemzetközi közösség által elvárt „belülről kifelé”-logika mentén, azaz a palesztinokkal kezdve, hanem kívülről befelé haladva, a távolabbi arab országokkal indítva kívánja fokozatosan elérni, majd csak ezt követően, immáron megerősödött pozícióból tárgyalna a palesztinokkal. Az izraeli szakértők jelenleg azon vitatkoznak, hogy az Egyesült Arab Emírségek mostani úttörő lépése után vajon melyik arab ország lesz majd a következő ebben a folyamatban. Az első négy jelölt Bahrein, Omán, Marokkó és Szudán lehet, korábban ugyanis mindegyikük esetében komoly jelei voltak az esetleges normalizációnak, sőt, az utóbbi kettő esetében a békének is. A távlati cél a fel nem sorolt ötödik állammal, Szaúd-Arábiával történő kiegyezés lenne, hiszen ez a nagy kiterjedésű és befolyásos ország jelenti a tényleges kulcsot Izrael elszigeteltségből való végleges kitöréséhez.

A következő hetekben és hónapokban tehát három tényezőre lesz majd érdemes odafigyelni: Először is, hogy mennyire lesz zökkenőmentes az Emírségekkel megkötött kiegyezés, hiszen ez mutatja meg, hogy fenntartható és kiterjeszthető-e a Netanjáhu-féle regionális békekötési stratégia. Másodszor, hogy melyik államok követik majd az Emírségek példáját. Harmadszor pedig, hogy meg tudják-e állni az izraeli belpolitikai szereplők – a most békecsináló pozícióba került Netanjáhu és ellenfelei –, hogy belpolitikai küzdelmeik révén újabb választásokba vezessék a zsidó államot.

A fenti kérdéseket félretéve azonban érdemes egy percre megállnunk és értékelnünk, hogy Európa délkeleti szomszédságában, a jelenlegi aggasztó nemzetközi helyzet közepette végre valami pozitív fejleménynek is a tanúi lehetünk. Bár a mostani normalizációs folyamatnak sem az EU, sem pedig Magyarország nem közvetlen szereplője, az mindenképpen üdvözlendő és támogatásra méltó, mivel elősegíti rövid, valamint hosszú távú kül- és biztonságpolitikai érdekeinket.

 

Nyitókép, forrás: REDMASON/Shutterstock