AJTK KÖNYVAJÁNLÓ
A. WESS MITCHELL:
A HABSBURG BIRODALOM NAGYSTRATÉGIÁJA
Készítette: Kajcsír Lukács, a Tudásközpont nemzetközi kapcsolatok referense
„A Habsburg Birodalom a népek börtöne. […] Az Osztrák–Magyar Monarchia működése csak a többi európai nagyhatalom jóindulatán múlott. […] Az Osztrák–Magyar Monarchia létrejötte valamennyi érintett számára szerencsétlen eseménynek bizonyult. […] Háborúskodjanak mások, te boldog Ausztria, házasodj!” […] – csak néhány, már-már közhelyszámba menő idézet és gondolat a Habsburg Birodalomról, amelyeket még napjainkban is gyakran szeretnek ismételgetni. Az évszázadokon át működő, többnemzetiségű európai ország megítélése még most is képes heves indulatokat kiváltani a magyarok és a többi államalkotó népcsoport körében egyaránt. A viták során pro és kontra érvek garmadáját sorakoztatják fel mindegyik oldalon, hogy a Habsburgok történelmi tevékenysége miért áldás vagy átok. Viszont, aki egy idő után jobban belemélyed a témába, abban jogosan merülnek fel ezekhez hasonló kérdések. Hogy volt képes a Habsburg Birodalom évszázadokig fennmaradni? Hogyan látják az egykori birodalmat nemcsak a régión, hanem Európán kívül? A Habsburgok melyik lépését ítélik helyesnek vagy eleve elhibázottnak? Mi a titka az évszázados uralmat biztosító nagystratégiának?
Wess Mitchell ezen kérdések megválaszolását helyezte az A Habsburg Birodalom nagystratégiája című monográfia középpontjába. A „Habsburg-rejtély” nyomába eredő szerző korántsem ismeretlen az Egyesült Államokban: a Trump-adminisztrációban az európai és az eurázsiai ügyekért felelős helyettes államtitkár volt, akinek tudása és tapasztalata rendkívüli mértékben hozzájárult Washington kelet-közép-európai politikájának kidolgozásához. Mivel szerepet játszott a közép- és hosszabb távú stratégia megszületésében (is), ezért számára nem okozott különösebb nehézséget, hogy olyan témába vágjon bele, amely eddig is egyfajta „hiányzó láncszemnek” számított mind a magyar, mind a nemzetközi történetírásban. Mitchell monográfiájának célja elsősorban nem a történészi ismeretek bővítése és minden esemény kronológiai sorrendben történő leírása, hanem sokkal inkább az elemzés, a történések párhuzamba és/vagy kontrasztba állítása a mai eseményekkel, valamint a megfelelő konklúziók levonása, amelyek akár hasznosnak bizonyulhatnak napjaink politikacsinálóinak is. A könyv elemzősének fő periódusát az 1700 és 1867 közötti évtizedek képzik, de a szerző kitér a XVII. századi törökellenes háborúra és az Osztrák–Magyar Monarchia bel- és katonapolitikájára is. Bár magyar olvasó számára először furcsának tűnhet a Habsburgok előtt tornyosuló külső- és belső kihívások megoldása érdekében tett erőfeszítések iránti megértő hangnem, de ez egyáltalán nem jelenti azt, hogy Mitchell véka alá rejtené az uralkodóház néhány elhibázott döntéssel kapcsolatos kritikáját vagy folyamatosan felmentené, netán egyenesen mosdatná a birodalom irányítóit.
A cím alapján arra asszociálhat valaki, hogy a könyv elsősorban hadtörténészi mű, csakhogy ez egyáltalán nincs így. Sőt, pont ellenkezőleg: egész alfejezetek foglalkoznak diplomáciatörténettel, híres vagy kevésbé ismert hadvezérek és katonai gondolkodók életrajzával, gazdasági elemzéssel, geopolitikai és társadalmi változások bemutatásával. Ugyanakkor annak sem kell csüggedni, aki a katonai tudásának tárházát szeretné bővíteni, hiszen a hadigyártástól kezdve a terep taktikai-stratégiai jelentőségén át egészen az erődök felhasználásáig bezárólag bőséges militarista téma áll az olvasó rendelkezésre. A szerző már a monográfia elején leszögezi, hogy a Habsburg Birodalom egy igencsak dinamikus, a legtöbb esetben geopolitikai és gazdasági kihívásokhoz rugalmasan alkalmazkodó császárság volt, amely elsősorban a defenzív célú, erőforrásokat minél jobban felhasználó, lehető legkevesebb kockázattal járó stratégiát igyekezett alkalmazni. Erre azért volt szükség, mert külső és belső ellenségből sohasem akadt hiány: az Oszmán Birodalom, Poroszország, Franciaország, a cári Oroszország vagy – ahogyan Mitchell egyszer megjegyezte – a „konok magyarok”. A szerző történelmi példákkal támasztja alá, hogy hol, mikor és milyen mértékben sikerült alkalmazni a nagystratégiát, amelyet pár szóban úgy lehet jellemezni, mint az óvatosság, időhúzás, elkerülés, rövid háborúk, leggyengébbel való leszámolás és hegemón-ellenes szövetségek létrehozása.
Mitchell nem titkolt célja, hogy a könyvével figyelmeztesse hazájának vezetőit. A Habsburg Birodalom története tökéletes példaként szolgálhat az amerikaiak számára: hogyan kell a lehetséges zátonyokat időben felismerve és elkerülve hajózni a nemzetközi politika viharokkal teli, folyamatosan háborgó tengerén. Ugyanakkor egy magyar olvasónak A Habsburg Birodalom nagystratégiája című könyvet lapozgatva – korántsem alaptalanul – olyan érzése támadhat, hogy a szerző a megállapításait nem kizárólag az Egyesült Államok legfelsőbb köreinek címezné. Ugyanis napjainkban létezik még egy entitás, amelyet szeretnek egyesek „21. századi Habsburg Birodalomként” nevezni. Egy olyan nemzetközi szereplő, amelynek adminisztrációja, működése, etnikai és vallási sokszínűsége nagy hasonlóságot mutat a birodalommal és a későbbi Osztrák–Magyar Monarchiával: az Európai Unió.
